Fazekas Beáta egy kisregénnyel és egy elbeszéléssel szerepel a 2011-es évi Zsoldos-díjra nevezettek listáján. E műfajok terjedelme érintkezik egymással, elhatárolásuk nem könnyű; inkább csak egymáshoz (ill. a regényhez) viszonyítással történik. Az elbeszélés általában egyetlen cselekménysorozatra épül, a novellánál bőségesebb teret ad a kifejtésre, többszöri helyzetváltoztatás, fordulat van benne, de cselekménye egyszálú. A kisregény nem egyszálú cselekményt tartalmaz, de a regénynél kevésbé mozgalmas a cselekménybonyolítása; inkább a szereplő belső életét ábrázolja. A regényhez képest helyi-időbeli leszűkítés jellemzi, a szerkezet a regényénél egyszerűbb, ábrázolása és nyelve azonban aprólékosabb, csiszoltabb lehet a regényénél. Világa elvileg határolt, zárt, de a tisztán emberi viszonylatokban regényszerű totalitásérzéssel. Ezek alapján szívesebben tekinteném Fazekas Beáta Fordulat c. művét kisregénynek és a Fény a horizontont elbeszélésnek. Egy pályázat kiírásának azonban konkrét pályázati feltételeket kell tartalmaznia, amelynek alapján az említett művek terjedelmük miatt fordított besorolást kapnak.

E lapokon a kisregényekről írott bírálatokat tesszük közzé, de méltánytalan volna, ha az írónőt az olvasó csupán a kevésbé jól sikerült kisregényről ismerné meg, így mellékeljük az elbeszélésről írottakat is. Legyen e párhuzamos bírálat egyben a példája annak, hogy egy írásmű hossza nincs összefüggésben a minőségével: a hagyományosan kiemelkedő hazai novellairodalom a sci-fi területén is számos remekművet hozott és hoz létre.

Fazekas Beáta, Fény a horizonton = Fény a horizonton, Debrecen, Cherubion, 2010. 291-343.

Jó kis kalóztörténet a kisregény, de a feszültséget külső elemekkel kelti föl, elsősorban információvisszatartással, amely a klasszikus mindentudó elbeszélő esetén nem indokolt, az olvasó joggal érzi magát becsapva tőle. A főhős találkozik egy ismerőssel, de az olvasónak nem árulja el, hogy kivel; lefolytat vele egy beszélgetést, de nem osztja meg a tartalmát az olvasóval; kidolgoznak egy tervet, de nem tudjuk, mit; sőt, pótlólag tudunk meg valamit, mintha ez csak most jutott volna az író eszébe (335). Az ilyesfajta információeltitkolás csak asszimmetrikus (egy nézőpontú) elbeszélés esetén indokolt. A kalandok sem mindig fakadnak belső szükségszerűségből, némelyiket határozottan külső ok, a véletlen hozza, maga a csúcspont, a főhős megmenekülése is tucatnyi véletlen (de mekkora véletlen!) együttes eredménye, van köztük, amelyik olcsón ismerős (a menekülő űrhajó aszteroida-mezőben tűnik el az üldöző elől).

A fő problémára végül is nem kapunk igazán jó magyarázatot (ha a titokzatos hodarták katonai kísérlet eredményei, miért hagyja őket a hadvezetés szabadon kóborolni, üldözni, páriává lenni?). Az írónő a hősével lelki csiki-csukit játszik, hol a nemeslelkű rabló, hol az üldözött ártatlanság, hol a feltörekvő szegény ifjú vagy épp a titokzatos társaság tagja szerepet kapva elő tetszés szerint. A figuráknak nemigen van jellemük, így tetszés szerint sodródhatnak a jó oldalról a rosszra vagy vissza. Szinte sajnálnunk kell, hogy olyan jó kitalálmányok, mint a hodarták vagy a grivoni apácák ilyen szerény célra használódnak el. Mindazáltal az események gyorsan peregnek, a párbeszédek gyorsak és lendületesek, s noha a környezetrajz a szerénynél is szerényebb, a kísértethajó ad némi színt a cselekménynek.

A történetből két jellem bomlik ki: a gyermek (gép) Davie és a felnőtt Mitch. Davie okos, jól nevelt, sokat tűrő, rokonszenves gyermek, a jellemzés minőségét jelzi, hogy az olvasó mindaddig jól tanított, esetleg különleges képességű gyermeknek tekinti Davie-t, mígcsak az írónő nem látja szükségesnek néhány árulkodó előjelet elhelyezni. Mitch figurája kevésbé kidolgozott, a hadiösvényen járó harcos tipikus vonásain túl talán a gyermek/ek iránti felelősségérzés színezi alakját. Mindketten a szükségnek megfelelően szűkszavúak. A gépek logikája hibátlan. A helyszínek az epikum mértékében, kevés vonással megrajzolva jelennek meg előttünk. Az írói nyelv tökéletesen alkalmazkodik a célhoz, az epikum tolmácsolásához.

S. Sárdi Margit

Ám úgy tűnik, a téma most nélkülözi az előző kifejtések tökéletes arányosságát, az építőkövek egymáshoz csiszoltságát: ebben (a hasonlatnál maradva) „sok a habarcs”. A rész-sorsok egymásba fonódása nem tárul föl elég természetesen, és feszültségük, akár az eltérő hullámhosszúságú hullámoké, nem fokozza, hanem csökkenti egymás hatását; még a tetőpont sem éri el azt a feszültségcsúcsot, ami a témában rejlik. A keret első része olyan személytelen, hogy nem látszik a zárórész elejének (ehhez túl messze is kerültek egymástól, az én-szemlélőpont személyességét az egyes szám harmadik személyű elbeszélő részek kioltják).

Az író kiváló jellemeket teremtett a cselekményhez. Nathan Evans az író legvonzóbb, gyötrődő alakjai közül való, több korábbi hős rokona, komor, elszánt, tragédiáját szótlanul hordozó hős, útját nagy gondossággal tervelte ki az író. A kisregény legjobb és leghatásosabb részei közé tartozik az ő napi rutinjának rajza, bűntudattal teli áldozatkészsége, kétségbeesett lázadása. Ugyanilyen jól sikerült figura a mítoszokban magyarázatot kereső öreg előd, Craig McKimmie, akinek alakjában, megszólalásaiban a kisregény legfilozofikusabb gondolatai összegződnek. Kevésbé koherens a feleség, Jane alakja, pedig neki a cselekményben fontos szerep jut: a számos emléktöredék, drámai cselekménymozzanat ellenére nem elég árnyalt és motivált, nem mélyíti el annyira, amennyire tehetné, Nathan tragédiáját. Külsődleges ábrázolást kapott Tom (általában véve is, míg a történet mítikus vonatkozásai mélyen áthatják a művet, a vallásos vonulat kissé hűvös és távolságtartó maradt), ám a cselekményben kifejeződő útja hitelessé és méllyé teszi. Jól sikerült mellékalakok veszik körbe a főszereplőket: a kapitány és felesége, Cesar, a pszichológus. Kevésbé motivált a gyászolók  ábrázolása: talán a melodráma veszélye tartóztatta az írót? Mert így hiába tudjuk, nem látjuk a két oldal tragikus kettős igazságát.

Nyomasztóan jól sikerült az űrhajó belső világának, kisváros-jellegének ábrázolása: a helyszín külső rajza is, de főként az összezártság és annak hatása az emberi kapcsolatokra, viselkedésre: érdemes volna többször eszünkbe idéznünk, hogy mindnyájan egy űrhajóban utazunk, hívják azt Mithrasnak vagy Földnek, s problémáinkat meg kell oldanunk, mert csak egyetlen űrhajónk van. A kisregényt átszövő motívumok (ismétlődő cselekvések, mítoszok, fények) egyszerre képeznek értelmezési horizontot és keltenek hangulatot.

A jelenetezés jó, de a kisregény nyelve kiegyenlítetlen. A témához illően súlyos, veretes mondatok súlytalanok és üresek közé ágyazódnak. Főleg a házaspár veszekedései nélkülözik most a drámai, kifejező erőt. A döntő, legnagyszerűbb pillanatok olykor laposak, vagy a dagályosság helyettesíti a drámaiságot: „A pillanat, amelyben rájött, hogy a klón lát, hall, érez, Nathan életének legszörnyűbb és legfelemelőbb pillanata volt. Egy pillanatnyi kétség sem élt benne azután, hogy Danielt nem áldozhatja fel a szörnyetegnek. Bármit megtett volna, hogy életben maradjon, ő volt most a bűnbocsánata, ő volt a megváltás. A testvére, akit szeretett, és akit ma is szeret” (248. 19). Ugyanakkor egy egész generáció mély és tragikus életérzése is megpendül benne: „Nem vagyunk mi civilizáció… Talán azok voltunk a legelején, de… de az is csak illúzió volt. […] Amikor azt hisszük, hogy felépítettünk valami nagyszerűt, akkor szembesülnünk kell vele, hogy semmit sem számít” (248. 23). Ez a tragikus generációs életérzés sem először pendül meg az író műveiben, egyre  kidolgozottabb formában, mélyebb értelmezésben; szeretnénk hinni, hogy e megfogalmazások az irodalom tágabb köreinek is kincsévé fognak válni.

S. Sárdi Margit

S. Sárdi Margit

A négy fiatal az  ifjú Kasztovszky-hősök méltó társa, tökéletes a tudásuk, az intelligenciájuk  és az erkölcsük. A cselekmény lassan bontakozik ki, nagy szerepet tölt be kifejtésében a tudományos háttér. Sok az íróra jellemző kimondatlan vagy félbehagyott gondolat, ami az értelemzést sokrétűvé, a megértést nehézzé teszi. A nyelv különösen a második részben filozófikus, néha kifejezetten költői, lebegő és szürreális.

S. Sárdi Margit

A fiatal író nem a mai, de még a hetvenes években sem a szokásos SF-író-olvasó közegben vált íróvá, így a tematikában teljesen egyedi problematika, cselekménybonyolítás és stílus jelenik meg a regényben. Az alapprobléma – a jövő túlcivilizált, túltechnicizált jellegén túlmenően – az egyes ember konfliktusa a rajta kívül álló erőkkel: társadalmi irányítással, (idegen) manipulációval, küzdelemmel az érzelemgazdag emberi kapcsolatokért, a szuverenitásért. A világ, amit megrajzol, a hetvenes években szokatlan és újszerű volt: egy ökokatasztrófa utáni Föld, mesterségesen kitenyésztett ember (Piller-fiúk), genetikai torzulás, a természetes világ össszeomlása, amelyre a társadalom mesterséges világ kiépítésével, mesterséges, telepeken történő gyermekneveléssel felel, az egyes ember bogyók és drogok használatával a fenyegetettségérzés leküzdésére. Az egyén életsorsa a közös jó szolgálata, míg a társadalom spártai demokráciával csupán a primer létszükségleteket biztosítja tagjainak. A műben ábrázolt antiutópisztikus világ meglehetősen magán viseli a hetvenes évek életérzését.

A cselekmény – egy apa küzdelme fiáért – örök emberi problémát tárgyal, ezt azonban egyesíti a küzdelemmel a természetes élet lehetőségéért. A regény viszonylagos rövidsége ellenére elég eseménydús (szöktetés, bujkálás, elfogatás, büntetés, kalandok, új szöktetés, összeütközés), de a szerkezet ezt nem juttava érvényre. A kezdés lassú (mielőtt a cselekmény fő vonulata, az apa harca megkezdődne, megismerkedünk a keretül szolgáló űrhajós eseményekkel, Alex hétköznapjaival, a mulatóbeli este sem szolgál egyébre, mint a modern világ és a Piller-fiúk bemutatására), aztán túl eseménygazdag részek következnek lassú, párbeszédekben zajló, intellektuális mérkőzésekkel váltakozva. Ez az ütemváltás szokatlan, de végül is élvezhető. Az előadásmód a lélekábrázolást preferálja: minden szereplő – jellem, komplex és egyedi (Dub, Gap stb.). Az író nem siet, minden helyszíne kidolgozott (szolgálat, erdő, hajó), ezek funkciója, külső képe teljes. A párbeszédek erősen intellektuálisak, sosem fölöslegesek.

Talán ez az egyedi jelleg akadályozta a publikálást? Már nem fogjuk megtudni. Most egy fölfedezésre váró író különleges, korhoz kötöttségében idők fölötti, értékeiben el nem avuló regényét látjuk benne.

S. Sárdi Margit

Az Űrhajóska a vallásos irodalomból fakadt, noha modern témákat tárgyal: ismeretlen eredetű jelenségeket, mágneses viharban eltűnt kutató-földerítő űrrepülőgépet, magánéleti szálként pilótafeleséget és a címszereplő leendő űrhajós pilótagyermeket. A regény a két világháború közötti vallásos irodalom stílusában íródott, jellemzője a konzervatív családmodell, konzervatív nemi szerepek és a problémátlan, mindig jutalmat nyerő hit. Cselekményének ideje kiszámítható, hiszen a kis Űrhajóska édesanyja 1988-ban kapta Bibliáját a hitoktatótól, vagyis épp a mi éveinkben játszódhat, mégis egy a mi valós világunktól független, békés, az együgyűségig problémamentes világot ábrázol (jelentős magyar technikai és emberi fölénnyel – ennyiben a regény a két világháború közötti, „nagy magyar álmot” megálmodó scifiknek is leszármazottja). A tendenciózusság miatt nem fordít gondot a cselekmény hitelességére – és itt nem az a baj, hogy őrangyalok szegődnek űrhajójukon bajba jutott űrrepülők mellé, és vívnak űrcsatát a gonosszal, hanem hogy a földi, emberi cselekmény technikai háttere is nélkülözi a hitelességet. Még a megcélzott kiskamasz közönség is fölfigyelhet rá, hogy a mágneses vihar nem tölcsér, amiben eltűnhet és az űrben fölbukkanhat az űrrepülőgép; hogy ha űr- is, az űrrepülőgép csak repülőgép; hogy milyen különös szervezetlenség, hogy mellettük nincs követőrendszer: ha nincs a Pamirban a japán csillagász, a cselekmény gyorsan véget ért volna; hogy az űrbe kipenderült repülőgép irányát nem lehet úgy megadni, hogy „észak-északkelet”, mert ez csak a Földön érvényes irány. Fájó hiányosság, hogy az ábrázolt világ, mind az űrkutatás, mind az űrrepülőtér olyan csekélyen szervezett, mint egy magánkapcsolatokkal üzemelő kisváros. Súlyosan következetlen maguknak az őrangyaloknak a tevékenysége is. Megkockáztatják a lebukást, csakhogy megmentsenek egy rénszarvascsordát a farkasoktól – és mi lesz a kicsiny farkaskölykökkel? És hol voltak az ennél nagyobb természeti katasztrófák idején, a pusztító cunamik, a tragikus földcsuszamlás, katasztrofális földrengések idején, ahol hivő emberek is nagy számban vesztek oda? Ha el akarják kerülni a földi észlelést, miért mutatják meg magukat és egész tevékenységüket épp annak az öt embernek, még ha azok mind magyarok is? Mitől méltóbb ez az öt ember?

Ennél is fájdalmasabb az emberábrázolás végletes vázlatossága. A regényben valójában igen didaktikusan leírt figurák mozognak, nem szubjektumok, nem egyéniségek. Legalábbis naiv, hogy a hit minden más erkölcsi jelleget, sőt intellektuális képességet is helyettesít. Mind az űrrepülőtér nemzetközi irányítói, mind az igazgatója állásához méltatlanul döntésképtelen, az őr ijedős, viszont mindenki émelyítően jó (az iskolatáska!). A hit oly mértékig helyettesít minden más vonatkozást, hogy a szintén eltűnt Szabó űrrepülős sorsa a jelek szerint senkiben nem vált ki nagyobb érzelmeket, az ő fia, anyja nem hős, az iskolában csak Jóska tragédiáját siratják, az osztálytárs Szabó nem kap együttérzést. Számomra még az sem világos, miért tünteti föl úgy az író, mintha a túlvilági szereplők helyeselnék Jóska elszökését, holott a szökéssel szabályokat és apjától kapott kötelességét szegte meg, teljesen céltalanul. Nem dolgom a regény ájtatossági hatását mérlegelni, de úgy vélem, az a hit, amihez a mű ennyire a valóságtól, a problémáktól függetlenül vezet, ami azt ígéri, hogy az ima hatására pozitív véget érnek az érlelődő tragédiák, megelőzi a kételkedést, ahelyett, hogy leküzdené.

Félreértés ne essék, nem azt tartom problémának, hogy a regény a sci-fi elemeit vallásos, ájtatossági célra használja, hanem hogy ennyire igénytelenül teszi, mintha az irodalmi selejtre fölmentés volna, hogy a történetből minden érintett hivőként kerül ki, földön és égen egyaránt, sőt, egy földi jelenés, egy mátrai fatimai csoda is várható (vagy még egy kötet). Ám úgy tartjuk, mint Arany János, hogy egy műnek nem mentsége az író személye vagy céljai: „Mivé lenne az irodalom, ha kiváltságokat követelne például a rossz írónő lovagias tekintetekből, a hazafia rossz író patriotizmusból, az arisztokrata főrangú állásánál fogva, a silány tanköltő morális irányáért, a klérushoz tartozó palástja miatt, s kit csupa éhség hajt a múzsák oltárához, a gyomor joga tiszteletben tartásáért?” (Arany János Válogatott művei, kiad. Keresztury Dezső, Kereszturi Mária, Bp., 1975 (Magyar Remekírók). 799).

S. Sárdi Margit

Az persze nem egyszer fordult elő, hogy a politika az SF köntösében jelentkezett. Fölhasználta azt a 19. század végén, a 20. század elején mind a jobb-, mind a baloldali politika és publicisztika. Jobbról Privigyei Pál egy nacionalista, royalista magyar nagyhatalom megálmodásával, a máig ismeretlen Koszter atya egy nacionalista, rasszista művel, balról a szövetkezeti rendszert álmodó Magyar Gyula, a fabiánus Beksics Gusztáv, az anarchista Naszády József. Nem arról a jelenségről van szó, amikor egy szerző elárulja rokon- és ellenszenveit, hanem amikor rokon- és ellenszenvei határozzák meg a mű epikumát, jellemrendszerét, a szereplőket. A politikai sci-fit akkor lehet érdemben megítélni, amikor a politikából történelem lett; a jelen műveinek erre még várniuk kell.

Szentmihályi Szabó Péter nagy alakja a magyar sci-fi korábbi szakaszának, és boldogok lennénk, ha ma is írna ebben a tematikában. A kisded könyvecske, amely sci-fiket ígér, valójában jó nagy részben politikai pamflet, és emiatt még humorosnak sem mondhatjuk, mivel a humor lényege az értékek ambivalenciája, a könyvecske azonban nem enged más értéket látni, mint saját álláspontját. Minthogy mi ezt a fórumot nem szeretnénk politikai vitáknak kiszolgáltatni, a következőkben az írásmű politikai vonatkozásait kitakarjuk (kitakarjuk, úgy, ahogy a csillagász takarja ki a Nap képét a felvételből). Sajnos ez nem azt jelenti, hogy a történetek egy részét kitakarjuk, hanem hogy a történetek szövegének egy (és igen nagy) részét kitakarjuk; de komolyan vesszük a közbölcsességet: csak akkor hozd föl a vallást és politikát, ha verekedni akarsz.

A kötetke írásai tökéletesen megvalósítják az egyperces (legföljebb másfél perces) műfaját: rövidek, tömörek, csattanósak, jó esetben messzire vivő gondolatokat keltenek. A műfajt csak az ötlet élteti, az irodalmi ábrázolás egyéb eszközeivel, jellemekkel, helyszínnel-leírással nem bíbelődik. Nyelve a mai köznyelv, és sajnos emiatt sokszor korhoz kötött. (Vajon meddig működik csattanóként a Szőrős csecsemő zárlata: „kicsit majomszerű volt, de a miénk”?) Ami a narratívát illeti, az írói hang szinte tökéletesen személytelen, ritka, hogy önmagára reflektáljon (de: Látogató a jövőből, A Cavorit stb.). Tökéletesen birtokában van a sci-fi hagyományainak, többször alkalmazza a logográfia által már használt módszert arra, hogy a hitelesség látszatával hiteltelenítse a történetet: a Látogató a jövőből idegene nagy arányban eltalálja a jövő eseményeit, de eltűnik, így az eset nem ellenőrizhető; A Cavorit c. írásban az antigrav festék feltalálója nem adja meg nevét-címét, úgy tűnik el, majd meghal stb. A kötetke záró írása, a másutt is már megjelent A jövő század novellája Jókai regényének szatirikus újrafogalmazása.

Az írások döntő többsége jellegzetes SF-témákat használ föl, és ezek túlnyomórészt jövőképek, amelyek sokat elárulnak szerzőjük jelenképéről. Szentmihályi Szabó jövőképében jelentős szerepet tölt be az éghajlatváltozás: ez részben a hidegre forduló éghajlatot jelenti (Szőrösek, Marx Károly klónja), részben az elsivatagosodást és vízhiányt (Földvásár, A nagy szomjazás), esetleg elsivatagosodást, majd vízözönt (Vízözön), amely a magyarságot visszaűzi az Etelközbe. Kedvelt témája az összeomló civilizáció és kultúra (Az ábécé eltűnése, Az irodalom halála, Az internet vége, Az autóvallás, A megfigyelők, Földön kívüliek látogatása Budapesten, Pénzégetők). A jövőbeli összeomlást persze sokszor a meggondolatlan jelen készíti elő (Földvásár, Adósság, Szőrösek). A távoljövő képe emiatt igencsak borongós: 2500-ra a Föld elnéptelenedik, s a marslakók visszatérnek (Távoljövő); a harmadik világháború után az emberiség kipusztul, a kétéltű emberek kimásznak a vízből, és újra kezdik a törzsfejlődést (Kétéltű emberek), vagy a fenntartható lélekszám végett húsz évente öt év háborút engedélyez magának az emberiség (Treuga Dei).

A felelősség többnyire az irányítókat terheli (Dohányosok), de megkapja a magáét az aljas, haszonleső média is (Kiszavazós kivégzés, Magyar zabatévé, A törvény nevében), ámbár a közönségről sem hízelgő a kép, hiszen mindig behódol a médiának. Ritkábban, de a jelenről is hangzik el közvetlen erkölcsi bírálat (A láthatatlan ember).

A társadalmi jövő elég riasztó: jegyrendszer lép életbe (Magyar zabatévé), a lakosság szellemileg leépül (Autisták), a heteroszexualitás pedig különcséggé, majd tilossá válik (Melegfront, Romeo and Juliet, 2018). Budapest jövője még ennél is negatívabb: az Országház helyén bevásárlóközpont nyílik (Gyurcsány 80 éves), vagy éppen lecsökken Budapest lakossága, légszennyezettsége a szerves életre alkalmatlanná teszi (Földön kívüliek látogatása Budapesten), bár a közbiztonság hiánya amúgy is visszariasztja a látogatókat („Ritkán teszem be a lábam a mocskos, életveszélyes fővárosba”, A Cavorit). Így kapunk magyarázatot Széchenyi öngyilkosságára is: amikor Döblingben meglátta Budapest képét 2009-ben, agyonlőtte magát (Széchenyi időgépe).

A nagy magyar álom képe a vízhiány és Magyarország vízkincsének kapcsán rajzolódik ki: „Az egykor Magyarországot feldaraboló rablónépek egymás után könyörögtek, hogy Magyarország fogadja vissza őket Szent István koronája és palástja alá” (24), így megvalósulhat a Magyar Szövetségi Állam az Atlanti-óceántól az Uralig, és Európa nyelve a magyar lesz (A nagy szomjazás).

Akadnak tisztán SF-jellegű témák is: az idő visszafordulása (Retró) vagy a telepátia, amelyet az ember elveszített, míg a kutya most is őrzi képességét (Telepátia).

Nagy írói képesség rejlik az írások mögött: csak bánni tudjuk, hogy nem politikamentes tudományos fantasztikumban ölt testet. Alig várom, hogy elteljen száz év, és a bántó éleket elveszítve tisztán táruljon föl a kis kötet valódi értéke.

S. Sárdi Margit

A téma viszonylagos egységessége mellett az antológia sorrendi összeállítása számomra meglehetősen ötletszerűnek tűnik, és nem biztos, hogy nagyon szerencsés. A kötet elején szereplő írások meglehetősen gyengék, a területen járatlan olvasót könnyen elkedvetleníthetik. Észrevehető változást hoz a három Preyer Hugó-díjas mű blokkja, amely színvonalában magasan felülmúlja az addig közölteket, és az antológia végéig ez a színvonal szerencsére nem csökken jelentősen. Ha tehát eddig eljutottunk, mindenképpen érdemes továbbolvasnunk. A novellák közé ékelődve találhatjuk a következő pályázati kiírás („Utópia”) kapcsán közölt rövid ismertető esszét, valamint Vásárhelyi Lajos kritikai rovatát, melyben a frissen megjelent sci-fi művekbe kaphatunk betekintést.

Az elbeszélések a ma elterjedt módon külön kedvcsinálót is kaptak, amelyek a történet alapgondolatát fogalmazzák meg, gyakran kérdés formájában – ez utóbbit természetesen maga a novella válaszolja meg. Ez (amellett, hogy minimális egységbe foglalja a különböző írásműveket) felszínre hozza azokat a főbb problémákat, amelyek a szerzőket foglalkoztatták (kérdés persze, hogy nem vezetik-e egyúttal félre az olvasót, aki a készen kapott interpretáció segítségével talán kevésbé nyitott az elbeszélések eltérő értelmezésére, mint egyébként lenne). Noha a kérdések igen változatosak – bár egyes témák, mint pl. az előítélet kérdésköre, többször is fölbukkannak –, mégis mind alapvetően egyazon problémával foglalkoznak: a változó technika és a mindezek ellenére változatlan emberi természet közötti feszültséggel. Az antológia alapján úgy tűnhet, nemigen van okunk az optimizmusra: az emberi evolúció sohasem fog kellően lépést tartani a technikai evolúcióval, legalábbis nem olyan mértékben, hogy valaha is érdemben túllépjünk jelenlegi állapotunkon. A kedvcsinálók így – ahogy haladunk a kötet vége felé – egyre inkább szónoki kérdéseknek tűnnek, amelyekre az olvasó már azelőtt tudja a választ, mielőtt a történetet elkezdené. Ez természetesen egyáltalán nem probléma – ha jól belegondolunk, a sci-fi egésze erre a konfliktusra épül. Lássuk tehát, mit gondolnak róla kor- és honfitársaink.

Amint említettem, a kötet nyitódarabjai a gyengébbek közé tartoznak. Ez leginkább stiláris és fogalmazásbeli problémákban nyilvánul meg. Legtöbbjükön erősen érződik az írásban való gyakorlatlanság, az, hogy szerzőjük még keresi saját hangját. Írásmódjuk nehézkes, gyakran iskolás, közhelyekkel zsúfolt (habár feltűnő közhelyek szinte mindegyik műben jelentkeznek). Ezen megfelelő gyakorlással, szépirodalom olvasásával természetesen sokat lehet javítani – és kinek ne lettek volna ilyen gondjai? –, kérdéses azonban, hogy ezeket a próbálkozásokat érdemes-e rögtön ebben a formában leközölni. Annál is inkább, mert néha az az érzésem támadt, hogy a novellákban megjelenő ötlet gazdagabb, színvonalasabb kifejtést érdemel; másfelől azonban egy kevésbé eredeti ötletet is meg lehet olyan ügyesen fogalmazni, hogy frissnek, újszerűnek hasson. Egyszóval: többnyire nem a központi gondolattal van a probléma, hanem a szóba öntéssel.

Elsőként mindjárt az emberi előítéletek örökéletűségének fenyegetésével találkozunk; e téma igen gyakran fölbukkan majd az antológiában. Ódor Ákos Árnyékhatás c. novellájában az Acélbarlangok egyik központi gondolatköre köszön vissza: a Földről kirajzott, Marson letelepedett emberiség hamarosan önálló, a földi viszonyokhoz képest utópisztikusnak tűnő civilizációt hoz létre, az ennek nyomán támadó ellenérzések pedig háborúhoz vezetnek. A novella egyik fő érdeme, hogy – noha a marsiak, akiket csak igen vázlatosan ismerünk meg, kétségkívül rokonszenvesebbnek tűnhetnek – egyik fél ábrázolása sem szélsőséges: mind a földi, mind a marsi társadalomnak megvannak a maga hibái és előítéletei. Az egyes alakok már közel sem ilyen kiegyensúlyozottak: az embertelen, fasisztoid beállítottságú kapitánnyal számtalanszor találkozhattunk; a szerető feleség figurája gyengére sikeredett, és nemigen érinti meg az olvasót. Ugyanígy a főhős belső gyötrődései is némileg sablonosnak hatnak: drogfüggősége és ebből fakadó hallucinációinak megjelenítése nagyszerű ötlet, a kivitelezés is jó, épp ezért éreztem némi csalódást, hogy ezt a lehetőséget az író nem aknázta ki kellőképpen. A novella fő problémája mégis a szerkezet: ebben a formájában terjengősnek hat, gyakran válik vontatottá, és egyes szakaszoknál mintha maga a szerző sem tudná, miként is kerültek bele a történetbe. Lehetséges persze, hogy ez az egyenetlenség az ára annak az érzékletes, erőteljesen megteremtett atmoszférának, mely leginkább az Európán játszódó jeleneteket jellemzi; némi tömörítés azonban ennek ellenére sem ártott volna. A központi kérdés – a földi és a marsi életfölfogás konfliktusa, illetve az ezekhez való lojalitás – hol fölbukkan, hol elvész; nincs kellőképpen kiemelve ahhoz, hogy a végkifejlet valóban odavágjon. Feszesebb szerkezettel, a hangsúlyok áthelyezésével hatásosabb, intenzívebb írás születhetett volna.

Szélesi Sándor a humor területére kalandozik Kovácsbéla népe c. írásával, melyben az emberi civilizáció pusztulását követően érkező idegen lények új embergenerációt teremtenek, sőt, egy félreértelmezett telefonbeszélgetésnek köszönhetően még vallást is alapítanak. Sajnos amellett, hogy a megvalósítás itt is hagy maga után kívánnivalót, az alapötlet sem olyan erős, hogy egy egész novellát lehessen építeni rá, legalábbis nem ebben a formában. Mivel az olvasó a magyarázatot már rögtön a történet elején megkapja, a humor nagy része elvész, a poénok fáradtak, a szituáció maga (ismeretlen kultúrából származó hétköznapi tárgy vallásos imádattal való körülvétele) pedig túlságosan ismerős. Szerencsétlen lépés az is, hogy a narrátor figurája csak az utolsó szakaszban jelenik meg. Nagyobb hatást lehetett volna elérni fordított sorrenddel: így az elbeszélő alakja nagyobb hangsúlyt kapna, a csattanó pedig valóban a végén csattanna. Így csupán egy meglehetősen humortalan, ügyetlenül összerakott történetet kapunk, amelyben még kirívóbbnak és hiteltelenebbnek hat a tudományos-fantasztikusnak szánt kézlengetés (a dornakiánok „spirituális faj” voltak, így mi sem természetesebb, minthogy mindenben a vallás nyomait keresték, pont).

A leegyszerűsítés és a hiteltelenség (hihetetlenség) a fő problémája Szökrönyös László Ad astra per aspera c. novellájának is. A címben az ismert latin mondást („Per aspera ad astra”, kb. ’göröngyös úton a csillagokig’) láthatjuk viszont; az átvariált szórend érdekes megoldás, és ikonikus formában mintha magának a novellának a szerkezetét tükrözné. Ebben a történetben ugyanis a csillagok világában élő, az élet értelmén, illetve ennek létezésén töprengő főhős jut el odáig, hogy önmagát az emberiség részének tekintse, méghozzá egy igencsak rázós úton. Noha a novella nem szűkölködik érdekességekben (gondolok itt elsősorban a földönkívüliektől származó régészeti leletekre), az olvasó zavaróan kétpólusú világábrázolásba botlik. A konklúzió pedig, amely szerint a megingathatatlan emberi értékrend egy csapásra legyőzi az évmilliókkal előttünk járó létforma fenyegető nihilizmusát, meglehetősen naiv elképzelésnek tűnik. (Ez utóbbi már önmagában is elég valószínűtlen – ki ne élt volna át kamaszkorában hasonló problémákat? Legtöbbünk mégsem csapott föl sorozatgyilkosnak. Az, hogy a fejlettség rendkívül magas fokára jutott lény ilyen kirívóan emberi problémákkal küzd, fantáziátlan feltételezés.) Maga a kiindulópont – az ösztönös emberi értelemtulajdonítás és a világegyetem alapvető értelmetlenségének feszültsége – gazdag lehetőségeket rejt magában, ezek azonban kiaknázatlanok maradnak, a megoldás így laposnak és erőltetettnek hat, főleg az aránytalanul kidolgozott expozícióhoz viszonyítva. Ezt a problémát egy ilyen rövid írás keretében nemigen lehet érdemlegesen bemutatni, legalább egy hosszabb elbeszélést rá kell szánni, a figurák szemszögét, filozófiáját pedig alaposan megismertetni az olvasóval, mielőtt bármilyen megoldáshoz is eljutnánk. Remélhetőleg a szerző nem utoljára foglalkozott ezzel a problémával, és hamarosan új, hozzáillőbb formában találkozhatunk vele.

Molnár Balázs Eredeti történet c. novellája kellemes felüdülés: a címhez méltóan eredeti ötlethez színvonalas kivitelezés társul. A plasztikusan ábrázolt, groteszk hangvételű, poszthumán jövőből múltba kanyarodó, lóugrásban haladó történet mind cselekményvezetését, mind hangulatát tekintve kiemelkedik az antológia darabjai közül. A modern kor virtuális valóságának, technikafüggésének ironikusan sarkított ábrázolása mellett szembesülhetünk az ismeretlennel szembeni félelem és agresszió örök problémájával is, talán hatásosabb formában, mint bármelyik, előítéletekkel foglalkozó elbeszélésben. Mindezt pedig nem egyetlen, tömbszerű eszmefuttatás keretében kapjuk, hanem számtalan apró, nagy műgonddal kidolgozott részleten keresztül. A szerző hűségesen követi a show, don’t tell annyiszor figyelmen kívül hagyott aranyszabályát: semmit sem magyaráz túl, hagyja, hogy a (kellő gyakorisággal meghökkentett) olvasó maga vonja le a következtetéseket; elképzeléséhez pedig remekül illik a nyugodt, ráérős tempó, amely számos alkalmat ad arra, hogy megcsillogtassa jövőnk – nemegyszer a Galaxis Útikalauzt idéző – szürrealisztikus képi világát. Élvezetes, jól megírt novella, amely többszöri olvasásra is képes újat mondani.

Nagy Éva a jövő médiáját veszi szemügyre Űrleső – különkiadás c. írásában; ez a média pedig várhatóan semmiben nem különbözik a maitól. Az ötlet nem rossz, kivitelezése azonban bőven hagy maga után kívánnivalót. Az első Marsra lépő ember (egy nő!) kapcsán föltámadó hajcihőt a jövő iskolásgyerekeinek szemszögéből tapasztalhatjuk meg. Sajnos ez a szemszög számomra nemigen tűnik hitelesnek. A gyerekek beszéde néhol ügyesen el van találva, többnyire azonban inkább meghökkentő és mesterkélt, ez pedig, tekintve, hogy a jelenet fárasztóan hosszúra nyúlik, nemigen üdíti föl az olvasót. Hasonló a helyzet a legutolsó szakasszal, amelyben – némi időbeli ugrás után – ugyanazon műsor marsi kiadását kísérjük figyelemmel, interjúalanyokként marslakókkal; ez talán a legkevésbé élvezhető rész. A jövő szlengjét, egyáltalán a jövő nyelvét megteremteni igencsak merész vállalkozás, és ha még Philip K. Dicknek (Kizökkent idő) sem sikerült szépséghibák nélkül megoldania, nem meglepő, ha a végeredmény itt is inkább kínos, mint hihető.

Dushan Lechky Rajtaütés c. elbeszélésében pontosan azt kapjuk, amit a cím ígér: legnagyobb részét egy űrcsata igen részletes és nemegyszer izgalmas leírása tölti ki. A kedvcsináló (amely szerint a novella az emberiség előítéleteivel foglalkozna) meglehetősen zavaróan hat, mivel jómagam nem nagyon látom az előítéleteket. Háborút és pusztítást, természetesen, méghozzá igencsak bőséges – noha korántsem unalmas – expozíció keretében kifejtve, amely az űrgyarmatok létrehozásának és könyörtelen kizsákmányolásának, valamint az ezt követő fölkeléseknek történetét mutatja be. Ehhez kapcsolódik a novella második része, amely egy kis lázadó csoport harci manővereire összpontosít, némi (?) Csillagok háborúja utánérzést keltve. E két rész jószerével zökkenőmentesen kapcsolódik össze, mindezek ellenére azonban a novella szerkezete torz, a befejezés pedig összecsapott benyomást kelt. A hosszú fölvezetés után a gyors tempójú űrcsata úgy hat, mintha a szerző csupán nagyobb, jelentőségteljesebb események előkészítésének szánta volna. A számtalan, görög mitológiai nevekkel fölruházott karakter jelenléte nagyszabású képet sejtet, első említésük után azonban szinte rögtön el is tűnnek, a fölöslegesség érzetét keltve. Szintúgy a főhősnő: habár első pillantásra valóban rokonszenves, mégsem képes magával ragadni az olvasót, akinek egyszerűen nincs rá kellő ideje, hogy megismerje és megkedvelje. Összességében az volt az érzésem, mintha nem novellát, hanem egy nagyobb lélegzetű mű – regény – egy részletét olvastam volna: szórakoztató, folytatásra méltó, de befejezetlen.

Bukros Zsolt Az utolsó esély c. rövidke írásában egész fajunk sorsa egyetlen emberen áll vagy bukik: itt a monumentális tét kisszerű eseményektől való függése kellene hogy megteremse a feszültséget. Kár, hogy ez a törekvés kudarcba fullad. Az ötlet a legkevésbé sem eredeti (talán az egyik legélvezetesebb földolgozása Herbert W. Franke Félreértés c. novellája), a kidolgozás pedig a címhez hasonlóan lapos és érdektelen. A hasonló történetekben járatos olvasó már úgyszólván a legelején kitalálja a – hangtalan – csattanót, innentől pedig az egész fölvezetés kínosan vontatottá válik, akár egy rossz vicc. Mit sem segít ezen a történet hihetetlensége: a számtalan teszten átesett, szelíd, humánus, természetbarát, úgyszólván megvilágosodott főhős, aki (némi gyakorlással könnyedén befolyásolható) „atavisztikus ösztönei” hatására egy pillanat alatt eljátssza az emberiség utolsó esélyét, teljességgel valószerűtlen alak.

Bajzafi Ferenc (Timothy Swordsman) Nyomorult Ikárosz c. elbeszélésének (anti-)hőse szokatlan módon szenved hajótörést: a visszatérés legcsekélyebb reménye nélkül. Az űrutazás kockázatait és lehetőségeit tárgyaló mű főszereplője különös alak: noha jóformán semmit sem tudunk meg róla (és amit megtudunk, sem teszi rokonszenvessé a figurát), mégis ösztönszerűen azonosulunk vele az idegen világban. Ez érdekes feszültséghez vezet: az idegenek álláspontja teljességgel logikus és érthető, telepatikus úton lebonyolított eszmefuttatásaik azonban távol esnek a megszokottól, és arra kényszerítik az olvasót, hogy önkéntelenül is új nézőpontból szemlélje a múlt eseményeit. Annak ellenére, hogy a földönkívüliek ábrázolása a legkevésbé sem újszerű (jobbára vékony, nagy fejű, szürke lényekkel van dolgunk), a többféle faj együttműködése kétségkívül eredeti vonás, a gondolatátvitel folyamatát pedig érzékletesen, a főhős szűrőjén keresztül látjuk. A történetet végig jellemző rideg, könyörtelen atmoszférához illő módon a lezárás egyszerre nyugtalanító és kilátástalan, s az olvasó – a szürke Veeng szemébe nézve – önkéntelenül is az emberi faj sorsára gondol.

Az eddigiekhez képest meglehetősen újszerű hangot üt meg Sümegi Attila Animus c. írása, amelyben címéhez híven az emberi lélek és a világegyetem, ennek kapcsán pedig a tudomány és a vallás kapcsolata kerül középpontba. Érdekes, élvezetesen megírt mű, a zavaróan ezotériaillatú háttér (lélekrészecskék, világító aura stb.) ellenére érdekes ötletek sorakoznak elénk, és a történet is eléggé fordulatos ahhoz, hogy végig lekösse a figyelmünket. A szereplők kellően kidolgozottak, képesek valódi meglepetést okozni. Különösen igaz ez a narrátorra, aki izgalmas figura: egyszerre érzelgős és érzéketlen, filozofikus és szűklátókörű. Miközben – a jövő bölcsének sablonos szerepében tetszelegve – az emberiség elbizakodottságát és ennek katasztrofális következményeit bírálja, képtelen meglátni a gerendát saját szemében. Kitűnő illusztrációja az ember végletes és alapvető egoizmusának és az objektív, tudományos nézőpont ebből fakadó elérhetetlenségének, az utólagos tisztánlátásnak, amelyet ő maga is elítél, amennyiben másokról – a titáni civilizáció tagjairól – van szó. Noha a különleges titáni életforma csupán egy-egy pillanatra villan föl, ezek a pillanatok logikusan illeszkednek a történetbe, elkerülve mind a vázlatosságot, mind a túlírtság veszélyét.

A sci-fi világában szokatlan nézőpontból láttatja a bolygóközi kolonizációt Karádi Kázmér Gazdálkodj okosan! c. elbeszélése: a marsi gazdaság megteremtését és az első telepeseket mutatja be, láthatólag naturalisztikus ábrázolásra törekedve. Annál is inkább szokatlan ez a szemszög, mivel az olvasó számára nehezen eldönthető, vajon a narrátorként szereplő vidéki gazdálkodó szándékosan sikeredett-e ilyen felemásra. Egyik pillanatban a populáris parasztsztereotípiák – pálinkafüggőség, ízes káromkodások, a technika iránti ellenszenv, műveletlenség stb. – valóságos tárháza, a következőben már bizarrul irodalmias nyelvezet birtokosa. Ez eredhet egyfelől a gyors – talán kissé túl gyors – hangulatváltozásokból, amennyiben a humoros(nak szánt) kiszólások mögött drámai(nak szánt) történet húzódik meg, sötét alaptónust teremtve, másfelől a nyelven keresztül történő karakterábrázolási kísérletből: t.i. a főhős műveltebbnek akarja magát mutatni, mint amilyen valójában, innen félszeg dilettantizmusa. Noha mindkét szándék igen dicséretre méltó, az eredmény mégis inkább meghökkentő. Mindemellett előfordulnak valóban humoros pillanatok is: az űrhajón utazó kétszáz borjú groteszk látványa éppen furcsa, nyers realizmusa miatt maradhat meg az olvasó emlékezetében. Kétségkívül igen eredeti hangvételű mű, amelyről azonban nemigen dönthető el, szerzőjét milyen szándék vezette, és hogy végül is megvalósította-e.

Erdei Anita az emberi és a jóval fejlettebb idegen technika konfliktusával foglalkozik A félelem hajója c. novellájában, amely harmadik a Preyer Hugó-díjasok sorában. Biztos kézzel megírt, erős atmoszférájú művel van dolgunk, amely egészen a legvégéig képes fönntartani a feszültséget. A karakterek hihetőek, de nem túlírtak; az alaphelyzet – nyomozás a kihalt űrhajóroncson – drámai, de nem hatásvadász. Az egyetlen probléma a befejezéssel van, amely az addigi előkészítés után kurtának és odakentnek hat. Természetesen magyarázatot kapunk a rejtélyre, ez a magyarázat azonban vázlatos, összecsapott, és sokat elvesz az alapötlet erejéből. Emellett úgy érzem, a szerző a könnyebbik végén fogta meg a dolgot: ahelyett, hogy hőseink fokozatosan, a maguk erejéből, esetleg némi külső segítséggel jönnének rá a megoldásra, az utolsó percben megérkező idegenek (akikről azt sem tudjuk, kik, mik, és hol voltak egészen addig) foglalják össze a történteket, nagyjából két sorban. A magyarázat nincs kellőképpen előkészítve: az olvasónak, a detektívtörténetekhez hasonlóan, itt is egyértelmű jelzéseket kell(ene) kapnia, amelyek rávezethetnék a megoldásra. Ezek a jelzések szórványosan jelen vannak ugyan, de a legnagyobb csattanó jóformán előkészítetlen. A lezárás így meglehetősen gyengécske, és nem illik a novella többi részéhez.

A második helyezést Simanovszky Zoltán Felelőssége nyerte el. Ez a novella némiképp kilóg a sorból, témája ugyanis az időutazás, és egyetlen városon belül játszódik, a Földön. A szerző elegánsan oldja meg a különböző idősíkok közötti váltást; semmit sem árul el túl korán, az olvasó előtt fokozatosan tárul föl a teljes kép. A személyes felelősség fontosságát irtózatos lecke árán megtanuló főhős figurája sokoldalú és hitelesen ábrázolt. A történet végi csavar – a gondosan adagolt előjelek ellenére – váratlanul érkezik, így a kellő erővel képes hatni. Ám szerencsétlen a címválasztás: maga a történet épp eléggé, néhol már a nehézkességig didaktikus, nem kell tovább fokozni. Egy másik furcsa vonás, hogy a hihetőség (egyáltalán, a történet megértése) érdekében az olvasónak el kell fogadnia a lélek és a test elválaszthatóságát, ami, tekintve, hogy a szóban forgó időgépet „anyagugratónak” hívják, kissé meghökkentő; nagyobb probléma azonban, hogy ez a motívum túlságosan későn, csupán a novella vége felé bukkan föl. Mindezek ellenére a kötet egyik legélvezetesebb darabja ez: feszült, izgalmas, fordulatos.

Hantos Norbert győztes műve, A matematikus démona valójában egyetlen, részletesen kibontott allegória, amely méltán nyerte el az első díjat. Olvasása közben eltöprenghetünk azon, hogy a kötet alcímében szereplő „Naprendszer” vajon külső vagy belső világunkhoz tartozik-e, és melyik irányba érdemes elindulnunk, hogy megismerhessük, ahogyan azt a főhősnő, a matematikai zseni Alice próbálja. Habár Alice megjelenítése nem hibátlan (a szájába adott mondatok meglehetősen mesterkélten hangzanak), alakja mégis jóval eredetibb és emberibb, mint a sci-fi irodalom nagy átlagában szereplőké, így az olvasó nehézségek nélkül lesz képes vele azonosulni. A novella lényege nem is elsősorban az emberek, hanem egy bizonyos gondolkodásmód képszerű, érzékletes ábrázolása, amely a történet előrehaladtával fokról fokra bontakozik ki. A végkifejlet az addigiak logikus következménye: egyszerre megindító és frappáns lezárás. Külön érdeme a novellának a feszes szerkezet: épp a kellő mértékben kidolgozott, túlbonyolítástól mentes művel van dolgunk, amely elejétől végéig képes lekötni az olvasót.

Noha Dávid Attila A Naprendszer újrafelfedezése c. írása elsőre meta-elbeszélésnek tűnik, az utolsó sor elegáns (ha nem is túl eredeti) megoldással visszacsavarja a fikció szintjére. Noha ez a csavar csupán egyszer használatos, mégiscsak csavar, és szerencsére a párbeszédes formában megírt, önmagára folyamatosan reflektáló jelenet kellőképp rövid és tömör ahhoz, hogy elbírja. Ötletes, könnyed alkotás, nem elgondolkodtató, de nem is fárasztó.

Bárdos Zénó Második c. elbeszélése a (feltehetőleg globális felmelegedés formájában érkezett, így fordított előjelű) Ragnarök utáni időszakba röpít minket: a katasztrófát túlélt, új civilizációt teremtett emberiség a jórészt lakhatatlanná vált Földön és a környező bolygókon, holdakon kutat az ősök nyomai után – szó szerint meghökkentő sikerrel. A nyomok közül csupán eggyel találkozunk a történetben: a holdkomp a technika fölötti uralomnak és az emberre gyakorolt hatásának szimbólumaként működik, egyben saját múlandóságunkra emlékeztet: idővel minden elkerülhetetlenül régészeti leletté válik. Az alkalmankénti didaxistól (miért, ó, miért kell minden lehetséges alkalommal kihangsúlyozni, hogy a környezetét pusztító, kataklizmákat előidéző ember végre megtanulta a leckét?) eltekintve igen jól megírt, erős atmoszférájú mű ez, amely még többedszeri olvasásra sem árul el túl sokat, így gondolkodásra készteti az olvasót.

A választás, az emberéletek fölötti akart-akaratlan hatalom kérdésével foglalkozik Kovács Ákos Debbie állatkertje c. műve. A főhős, akit az öccséhez írt levélen keresztül ismerünk meg, saját magát egy istennek való döntéshelyzetbe kényszerült emberként értelmezi, s tettének súlya alatt végül is összeroppan. A két szál – a végletesen kegyetlen eszközökkel vívott háború, illetve a géntechnológiával létrehozott új faj sorsa – természetes módon, egymást fölerősítve fonódik össze, hogy együtt a személyes felelősség fontosságára hívják föl a figyelmet. Hasonló a helyzet a nyitójelenettel, amely első pillantásra fölöslegesen hosszúnak tűnhet, ahogy azonban előrehaladunk, egyre világosabban láthatjuk a kapcsolódási pontokat, amelyek végül a harmadik szakaszban egy újságcikk stílusát idéző, rövid összefoglalásban tetőzik. Maga a fő cselekményszál nem különösebben eredeti (az életveszélyben lévő kislány figurája már-már émelyítően sablonos), ezt azonban remekül ellensúlyozza, hogy a végkifejletet tekintve homályban maradunk, így pusztán rajtunk múlik, hogyan egészítjük ki a történetet.

Rákosi Miklós Last minute c. frappáns, tömör írásában remekül társítja a szatirikus hangvételt a kiábrándító témához. Habár meglehetősen nehéz túltennünk magunkat azon a tudományos bukfencen, hogy a Nap a 25. században válik vörös óriássá, a jelenet lényege szerencsére nem a pontosság, hanem a meghökkentés, ami kétségkívül sikerül is neki. A bizarr nyitóhelyzet tragikomikus és könyörtelen végkifejletbe torkollik, amit az erőteljes képi világ is fölerősít.

Martin Máté Vissza, a csillagok közé c. novellája ritka madár a kortárs sci-fi világában, amennyiben hangvétele idealista, lezárása pedig kifejezetten derűlátó. Noha az etnikai megkülönböztetés témája így, nyers formában meglehetősen gumicsont jellegű (egy sci-fiben bátrabban is lehetne bánni az áttételekkel – a közönség meg fogja érteni), a bolygókra telepített gettók ötlete nem rossz. A legfőbb probléma talán az alaphelyzet hihetetlensége: hogyan lehetséges, hogy ez az öt asztronauta (köztük egy rasszista és egy fekete) közel két évig volt összezárva, mégsem ölték le egymást? Ha az ellentétek csupán a második év vége felé kezdtek megmutatkozni, miért nem történik erre utalás? A szűk, zárt térben való huzamos együtt-tartózkodás és az ennek nyomán támadó ellentétek a sci-fi irodalom kedvelt témái közé tartoznak: csalódást okozott, hogy itt még kísérlet sem történt ennek ábrázolására. A faji előítéletek kérdése így nehézkesen illeszkedik a történetbe, és nemigen mond semmi újat. A didaktikus befejezés pedig inkább egy Miyazaki-mesefilmet, mint sci-fit idéz, így a mai olvasó számára nehezen hihető, noha kétségkívül szép elképzelés. Talán ezért is egyike ez a kötetzáró novelláknak.

A halhatatlanság és az ebből fakadó elkerülhetetlen célvesztettség kérdésével foglalkozik Varga B. Bánk 15 nap semmi c. novellája, egyben az antológia utolsó darabja. A fölütés (a főhős lefejezése) telitalálat: meghökkentő, érdekfeszítő, azonnal megragadja az olvasót. Noha a háttértörténet (a Földről elmenekülő, a Holdon letelepedő emberiség) meglehetősen vázlatos, jól illeszkedik a történetbe: a szerző gondosan ügyel arra, hogy ne egyszerűen nyakon öntsön minket az információval, hanem a szereplők szemszögéből ismertesse meg a helyzetet. A holdváros bemutatása plasztikus és hiteles, ideális háttér egy kihalt, steril világ megteremtéséhez. A szerelmi szál már korántsem ilyen ügyesen megoldott: sablonos és kifejtetlen, így nemigen érezhetünk együtt az elítélttel. Szerencsére mindezt ellensúlyozza a történet gerincét alkotó, remekül megírt tizenöt nap, amelyet hősünk jóformán minden érzékétől megfosztva tölt, még a hallucinációkra is képtelenül. A tökéletesen önmagába forduló tudat, a Holdon újrateremtett mesterséges világ és az ember meddő, saját magáért való létezése között fönnálló kapcsolat finoman, nem túlmagyarázva jelenik meg, és az olvasónak kellő anyagot nyújt a töprengésre.

Érdemes pár szót szólni a kötet illusztrációiról is (novellánként egy), öt alkotó munkáiról, melyek néha igen érdekes interpretációt nyújtanak. Stílusuk igencsak eltérő, a jóformán nonfiguratívtól a képregényjellegűig, de szinte mindegyikük hozzáad valamit az írásokhoz. A borítóról már nem lehet ugyanezt elmondani: a figurák elrendezése furcsán esetlen, maga a kompozíció pedig nemigen ragadja meg a reménybeli olvasót. Érdemes lett volna valami szokatlannal próbálkozni.

Habár szigorúan véve nem tartozik az irodalom területéhez, nem állhatom meg, hogy meg ne említsem a helyesírási hibák elképesztően nagy számát. Az átlagolvasó természetesen már réges-rég hozzáedződhetett a magazinok, folyóiratok pongyola helyesírásához (bár hogy miért kell ezt a bánásmódot elszenvednünk, nem tudom), ez a kötet azonban sajnos alulmúlta várakozásaimat. Az egybeírási-különírási problémák, a párbeszédek és idézések nem megfelelő írása, a következetlen központozás nem egyszerűen bosszantóak, de egész mondatsorokat tesznek értelmetlenné. Ez ugyancsak kifárasztja az olvasót, aki néha többször is kénytelen átolvasni ugyanazt a bekezdést, mire rájön, miről is van szó. Ráadásul az egyes írások között megmutatkozó, gyakran erőteljes különbség arra utal, hogy a beérkezett szövegeket minden korrektúra nélkül, úgyszólván nyers állapotban közölték, pedig néha igencsak jól jött volna egy szigorú szerkesztői kéz (szem). Természetesen lehet azzal érvelni, hogy a helyesírás másodlagos, külső tényező magukhoz a művekhez képest, amit valódi sci-fi-rajongó nem vesz figyelembe, de a külcsín ilyen mértékű elhanyagolása igénytelenségre, nemtörődömségre utal, ami nem jó ajánlólevél. Egy hozzáértő lektor sokat segíthetett volna.

Mindent összevetve: az antológia dicséretre méltó próbálkozás volt, amely bizonyos szembetűnő hibák ellenére kitűnő fórumot nyújtott a fiatal, kortárs magyar sci-fi szerzők számára.

Evellei Kata

Mindez nagyon érdekes ízt ad a történetnek, minthogy nem bűntényről volt szó, sőt még csak nem is egy kísértethajó titkáról, ahogy a szerző későbbi, Polaris című művében, a középpontban sokkal inkább egy érdekes hadtörténeti tényfeltárás áll anyaggyűjtéssel, leszármazottak felkeresésével és így tovább. Ilyen szempontból a regény egyedülálló. Egyfelől rengeteg idő megy rá a kutatásra, másfelől az erről szóló részeket a szerző élvezetes olvasmánnyá teszi azok számára is, akik a kutatómunkáért és az erről szóló történetért nem lelkesednek.

Furcsaságok ugyanis nemcsak a múltban történtek. A kutatás rányomja bélyegét Alex Benedict jelenére: betöréseket, figyelmeztető robbantásokat, saját személye elleni támadásokat kell ép bőrrel megúsznia, hogy felderíthesse, amit nagybátyja szeretett volna. Mindezeket azonban hihetően vészeli át, nem érezzük állandóan, hogy mindössze azért menekült meg, mert a főhősre még a könyv hátralévő részében is szükség van. A regényben bizony teljes természetességgel előfordul figyelmetlenség, türelmetlenség, amelyek könnyen hőseink vesztét okozhatnák, ha nem tudnák valamelyest higgadtan és jó problémamegoldó készséggel kezelni ezeket a helyzeteket. Nyugodtan mondhatom tehát, hogy a jellemek emberien kiegyensúlyozottak.

Az utóbbi mondatokban többes számot használtam, Alex Benedicten kívül ugyanis egy második főhős is felbukkan a regény felénél. Ő Chase Kolpath, egy pilótanő, elbeszélője a következő kötetnek, a már korábban emlegetett Polarisnak. A két regény jellemábrázolása meglehetősen eltérő. A Született stratégában a jellemek ugyanazok, de sokkal inkább háttérbe húzódnak. Ez áthatja az elbeszélőmódot is.

Míg a Polarisban Chase Kolpath nézőpontja, mellékes megjegyzései lazább, személyesebb hangvételt alakítanak ki, addig a Született stratéga sokkal hagyományosabb, semleges narrációt alkalmaz. Alex Benedict bőrébe bújva sokkal ritkábban érezni úgy, hogy valamit másképp tennénk, mint ő. Vele könnyebb azonosulni, de ennek az ára a már említett, háttérben meghúzódó személyiség.

A két főhős gondolkodásmódja, személyisége egyaránt rokonszenves. Kialakult jellemük van, ez azonban nem akadálya a további fejlődésnek.

Említést érdemel Alex Benedict viszonya az idegen fajhoz, a telepata Némákhoz, akik a kutatás tárgyául szolgáló történések idején kemény katonai ellenfelei voltak az embereknek. Elbeszélése arról, hogyan lépett személyes kapcsolatba az egyik némával, végig tárgyilagos, ám a barátságra kihegyezett lezárásból érezni hősünk jogos büszkeségét, amiért legyőzte a félelmet és az iszonyt, amit az idegen iránt táplált, és fölé tudott emelkedni az ostoba, gyűlölködő, emberi előítéleteknek. Van ebben a gondolkodásban valami tipikus amerikai, ahogy a háborúhoz való hozzáállásukban is. Kétszáz évvel korábban háború volt, bolygókat dúltak fel, űrcsatákat vívtak, senkinek sem volt biztonságérzete. A történet jelenében béke van, és a főhős számára ennek természetes része, hogy a peremvidéken időről időre újabb űrcsatározásokra kerül sor. A közvetlen fenyegetettség hiányának és a békének az azonosítása számunka ennyire nem természetes.

A határvillongások ellenére a történet hangulata alapvetően békés, sőt mondhatni kényelmes, főhősünk szeret élni, jól érzi magát a világban, és ez ránk is átragad. Az űr végtelensége és a felderítendő rejtély titokzatossága nem töri le, inkább sarkallja hősünk kíváncsiságát. Noha tudja, hogy a világegyetem mindenestül megismerhetetlen, él benne a megismerés és az igazság kiderítésének vágya. Mindettől a regénynek a klasszikus sci-fikhez hasonló hangulata lesz. Nem utópia, de nem is disztópia, ami üdítő, miután az elmúlt két évtized unásig csépelte az értékvesztett jövőképeket. Jó is, rossz is, akár a mi valóságunk, egyáltalán nem idegen tőlünk.

Bár a regény kevésbé tetszett a folytatásánál, nem tudok olyan határozott negatívumot mondani benne, mint a Polarisban a lassú tempót. Ha valami, akkor az volt egy kicsit zavaró, hogy főhősünk hatalmas vagyon birtokába jut a regény elején, amely a kutatás minden felmerülő költségét bőven fedezi, beleértve az űrhajóvásárlást, a hivatalnokok megvesztegetését több havi bérrel és még sorolhatnám. Ez valahogy túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat, ugyanakkor nem olyasmi, ami csökkentené a regény értékét.

A magyar kiadás színvonalasra sikerült. Nagyon kevés elütést találtam benne, és mindössze egy ponton volt olyan érzésem, hogy a fordítás bizonytalan. Stilisztikailag és nyelvileg is egyaránt kidolgozott munka a magyar szöveg.

A könyvet minden olvasónak ajánlom, aki szereti a jóféle sci-fit, és azoknak is, akik kedvelik az izgalmas rejtélyeket. A regény előnye és hátránya is, hogy a pár hasonló elem ellenére egészen más jellegű, mint a szereplők következő kalandja, a Polaris, így fontosnak tartom, hogy aki az egyiket már olvasta és kezébe veszi a másikat, ne ugyanolyan történetre számítson.

Bárdos Dávid

Adél és Andris hétköznapjaiba egy rövid időre, mindössze két napra betör a „furcsa”, a „megmagyarázhatatlan”. Egy ásás során előkerült különös gömb borítja fel lelkük egyensúlyát, hol nyugtalanságot, hol pedig meleg borzongást keltve bennük. Soha nem tapasztalt illatot éreznek, sosem látott körvonalak lejtenek táncot előttük, és szüntelen zúgás hallatszik a fejükben a tárgy közelében. A világ kettéhasad, párhuzamos síkok sejlenek fel egyszerre, mintha kitágulna a mindenség, és a szereplők bepillantást nyernének egy másik dimenzióba. A fény mögött megjelenik a sötét, a terek mögött az üresség. Andris és Adél érzékeli a változást, a valóság felszakadozását. A gömb amilyen váratlanul és misztikusan kerül elő, éppen olyan különleges módon oszlik el életükből az éjszaka közepén egy kiadós párharc után.

Az éjszaka álmai különös (belső) világot hoznak el számukra. A szerző nemcsak a párharc mozdulatainak részletes leírásával fokozza a feszültséget, hanem egyúttal a gömbnek a viadalra rezonáló színeivel, fényeffektjeivel is. A harcra hívó titkos parancs – amelyet a két szereplő csak legbelül hall – tisztességtelen, szabálymentes játszmát kíván meg, s egymás ellen uszítja őket. Miért is? A gömbért? Vagy csupán magáért a győzelemittas mámorért? A kifulladt, vérző szereplőkre döbbent csend nehezül. Még az olvasó sem tudhatja biztosan, hogy mi történt két nap leforgása alatt. Udvari Máté végig bizonytalanságban tart. A történet újraolvasásra érdemes, új értelmezési és megértési horizontokat szülve. A jellemek tipikusak, a belül lezajló érzéki csalódások (?) realisztikusak.

A harc értelme megkérdőjeleződik, érthetetlenné és értelmetlenné válik. Egyszerre van jelen a mysterium tremendum és a mysterium fascinas: a rejtély, amely csak az érzetek szintjén létezik, egyszerre rémisztő és egyszerre kívánatos, lenyűgöző. Amilyen hirtelen tör be a szereplők hétköznapjaiba, olyan hirtelen oszlik széjjel, eltűnve az éjszaka sötétjében. Andris tudja, érti, hogy nem Adél volt, aki rátámadt, és viaskodni kezdett vele. Valaki vagy valami más bennük, ami lehet a harc heve, lehet megszállott gondolatok tömkelege, ám mindenképpen egyfajta szenvedély, amely tudatállapot-változást idéz elő, és irreális tettekre sarkall. Ilyen lenne a versenyszellem, amely megszállhatja a sportolókat és csapattagokat? Ez ad féktelen erőt azoknak, akik nyerni akarnak? A plasztikusan ábrázolt érzések és érzetek feszültségben tartják az olvasót. A cselekmény váratlan vége és a „csattanó” további kérdéseket szül a befogadóban.

A novella nyelvi változatosságát a kezdeti chat-sorok kiemelik. Először csak pár szavas on-line párbeszéd indul, amelyből egy fiú és egy lány baráti kapcsolatára következtethetünk. A chatelés célja egy találkozó megbeszélése. Ezt követően jelenik meg az elbeszélő én, hogy  elmesélje el az eseményeket, nem egyszer lírai hangot is megütve.

A lírai nyelvezetű, szóalkotásaival olykor kétértelmű, a cselekmény hátterét sokszor csak sejtető novella egyben morális kérdést is felvet: mi számít igazán egy versenyhelyzetben, maga a versenyhelyzet, vagy a vágyott cél? S meddig lehet elmenni, hogy a kívánt tárgyat megkaparintsuk? Elég egy jel, és kifordul önmagából az értelem? Lupus est homo homini… Milyen könnyű embereket, emberi gondolatokat irányítani!

Szarka Emese