Az utolsó ember (1833) jól láthatóan a gyászmunka terméke: benne a személyes veszteségek tematizálódnak, barátok és gyermekek térnek vissza, hogy meghaljanak ugyanúgy, ugyanazon a napon, amelyen és ahogyan a valóságban meghaltak. Ezzel magyarázható a szerkezet aránytalansága: a cselekmény alighanem nem előre eltervezett vázon nyugszik, hanem írás közben alakult ki. Kétharmad része szerelmes regény, barátságok és szerelmek köttetnek, halnak el, és lángolnak föl újra. A fennmaradó egyharmad rész a végítélet: a veszteség kiterjesztése, az emberiség pusztulása egy járványban, végül az én-regény hősének magára maradása, a kozmikus magány.

A cselekménynek csak ez utóbbi része rokonítható a science fiction irodalommal mint az emberiség pusztulását mutató jövőkép, ennyiben „proto-sci-finek” mondható. A regény ugyanis ravasz narrációval van elővezetve: egy fiktív előszó szerint a későbbiekben közrebocsátott, a 2090-es évek történéseit leíró lapokat 1818-ban találták a cumæi Sibylla barlangjában, magyarán a regény a múltban olvasott jövő, de minthogy nem szóbeli jóslatként hangzik el, hanem fizikai értelemben megtalált lapok fordítása (pontosabban a fiktív előszót író megtaláló szerkesztése), föl kell tételeznünk, hogy a jövendőben íródó (helyesebben, Douglas Adams nyelvi leleményét fölhasználva írandott) önéletírás valamilyen módon a múltba került. Ez már az SF időjátékai közé tartozik. Ám sci-finek mégsem tekinthető. A 21. századi Európa a 19. század elejinek pontos leképezése, benne Anglia fölvirágzásával és a görög szabadságharccal; utópiaként nem funkcionál, hisz a benne ábrázolt társadalom a megírás jelenének angol társadalma, csupán a Raymond rövid kormányzása alatt, egyetlen bekezdésben fölvillanó fejlődés tekinthető utópisztikusnak: „Raymondot állandóan tervezők és tervek vették körül, amelyeknek célja az volt, hogy Angliát a termékenység és a pompa színterévé tegyék; a szegénységet fel akarták számolni, az embereket pedig majdnem úgy szállítani az egyik helyről a másikra, ahogyan Huszein, Ali és Ahmed hercegek utaztak az Ezeregyéjszakában. Az ember fizikai állapota hamarosan nem lesz csekélyebb az angyalok üdvösségénél; megszűnnek a betegségek; a munkát megkönnyítik legnehezebb terheitől.” (I. 137.) Ez az utópisztikus bekezdés azonban nem teszi science fictionné a művet: bár a rövid fejlődés a tudománynak köszönhető (ugyanabban a bekezdésben: „az élet művészetei és a tudomány felfedezései olyan mértékben szaporodtak, ami minden számítást maga mögött hagyott; az élelem, hogy úgy mondjam, spontán termett – olyan gépek jöttek létre, amelyek kielégítették a lakosság minden szükségletét”), az élelem-gépek és a légikocsi elszigetelt, egyszer előforduló elem marad, az SF irodalom mögötti tudományos-technikai világkép hiányzik a regényből.

A cselekménybonyolítás olyan, mint a romantikus regényeké: nem „tervgazdálkodó”. Érzelmek, olykor meglehetősen indokolatlan érzelmek mozgatják a cselekményt egyenetlen iramban, az írói rokon- és ellenszenv által irányított szereplők révén. Különösen Raymond és Evadne sínylik meg az írói önkényt. Raymond pályafutása nem önfolytonos, a görög szabadságharc, a politikai szereplés, a család, ismét a politika, egy meglehetősen indokolatlan szerelem, majd újra a görög szabadságharc elég nagy lelki bakugrásokat igénylő életút. Nem kevésbé végletes utat jár be Evadne, aki a görög nép szabadságáért vívott harca miatt szerelmes Raymondba, aztán orosz segítséggel akar vlach hercegnői címet szerezni, hogy végül Londonban, nyomorban, névtelenül kiváló építészeti terveket készítsen Raymond tervezett nemzeti galériája számára.

A jellemzés maga olyan, mint a szentimentális regényeké: emelkedett, végletesen kifinomult, érzelmektől áthatott, nemeslelkű hősök mozognak benne a természettel összhangban. Raymond és Evadne alakjai azonban már a romantika végletes szenvedélyektől fűtött figuráit előlegezik. A jellemek alárendelődnek a megkívánt epikumnak, ez olykor lelki tiki-takit játszat a szereplőkkel. Az írónő nagy gonddal rajzolja meg a fiktív én-elbeszélés hősének származását (a király környezetéből származó, elszegényedett apa, méltatlan szegénységben és elvadultságban való felnövekedés), hogy aztán ennek a 2. fejezeten túl soha ne legyen jelentősége. Több mondanivalója van egy erdei tisztásról, mint arról a két évről, amelyet az elbeszélő Bécsben töltött, s amely alatt elhanyagolt vadócból diplomata lett. Jól látszik, milyen logikátlanok, pusztán személyes természetűek az írónő rokon- és ellenszenvei, ha összevetjük, hogyan tolmácsolja különböző személyek hasonló cselekedeteit. Hogy Raymond személyes okoknál fogva elhagyja a kormányzást, természetesnek és jogosnak tartja; amikor politikai ellenlábasa teszi ugyanezt, őt legyávázhatják érte. A fiktív elbeszélő hős is elhagyja a járvány elől vándorló rábízottakat, ezt azonban a nemes lélek tettének magyarázza (II. 210). Ez a dramaturgiát is maga alá gyűri, új szereplők bukkannak föl váratlanul, hogy módot adjanak a hősöknek valamit megtenni, s tűnnek el ismét. Ilyen szereplő Lucy Martin (II. 230), aki talán csak azért bukkan föl, s azért felejtik őt Dachetben, hogy hősünk feleségét a windsori királyi kápolnába temethessék (II. 146-151).

A társadalom, a tömeg nem fér bele az írónő érdeklődésébe, ez a regény egy exkluzív klikk története, amelyben a tömeg legföljebb mint a hősök társadalomjavító küzdelmeinek tárgya bukkan elő. A társadalom mozgása, a politikai küzdelem elnagyolt. A pusztító járvány békésen folyik, az emberiség nemes csöndben hal ki, csak az amerikaiak egy csapata indul rablóhadjáratra, míg ki nem halnak ők is. Mondhatni az emberiség kihalása is csak alkalom a baráti kör halálának ábrázolására. A hősök altruizmusa önmagáért való: ez nem Berend Iván felelősségtudata a közösségért, hanem a hősök nemes lelkének bizonysága, amelyet bármikor überol a barátok iránti érzelem, mint amikor az elbeszélő elhagyja a menekülőket.

Ám – szentimentális regényhez illően – a lélekábrázolás gazdag és árnyalt. A hangulatok, a lelkiiállapotok rajza szép (bár az átmenet egyikből a másikba olykor hirtelen és indokolatlan), emelkedett hősök képviselnek benne nemes eszméket emelkedett stílusban, érzékeny szerelmek születnek és kapnak kiteljesedést. A finom érzelmeknek gazdag krónikáját nyújtja, miközben a valóság nem érdekli: a kihalt földön vándorló csapatnak sosem okoz gondot a táplálkozás.

Talán csak melléktermékként születtek a hősök körül apró sors-képek: ezekben azonban a regény verhetetlen. Egy regényfolyamra elegendő kicsiny életút villan föl a lapokon, ez a módszer különösen a pusztulás idején térül meg, amikor az általános pusztulást személyessé tudja tenni. Mély hatást tesz az olvasóra Lucy Martin és édesanyja rövidke szereplése, a londoni palotába beszabadult árva leányka (II. 122-123). Felejthetetlen az elnéptelenedett svájci völgy, amelyet betölt az orgona zúgása, az ember jelenlétének hangja, a remény, hogy utóbb kiderüljön: egy fiatal leány kért így segítséget maga és világtalan apja számára, s estére mindkettő halott legyen. Megrázó a kihalt Itália képe, a Ravennában talált terített asztal a megromlott ételekkel (II. 274-275), a kutya, az elnéptelenedett Róma rajza.

Mary Shelley természetesen nem hallott még az intertextualitásról, de amit megvalósított, az maga a legmodernebb írói beszéd, amelyben olvasmányai az antik szerzőktől a Bibliáig, nemkülönben korának, főként baráti társaságának művei egyre-másra fölbukkannak egy-egy sor, idézet formájában. Csak köszönet illetheti a kiadót, hogy ezek magyarázatát teret és energiát nem kímélve fontosnak tartotta.

A hard SF rajongói alighanem csak kegyeletből fogják olvasni ezt a regényt. Ám akit gyönyörködtet a bonyolult lelki élet, az érzelmek finom rajza, emberi sorsok gyors fölvillanása, alighanem még egy-két évszázadig örömöt fog találni benne.

S. Sárdi Margit

A szerző a kutyákat helyezi novellája címébe. Ezek az állatok versenyt futnak az emberekkel, az embervadászatra fogadók pénze pedig a gazda zsebébe vándorol. Hasonló küzdelmet az életben maradásért már több film és regény is feldolgozott, ezért témaválasztása a sajátos környezetfestés és a vázolt társadalmi helyzetkép szempontjából tekinthető csak egyedinek.

A megjelenített jövő szerint általános nyomor uralkodik, és elsivatagosodás fenyegeti az emberiséget. A génmanipuláció nem ment meg sem a munkanélküliségtől, sem az általános elszegényedéstől, és az ökoszisztéma átalakulásától sem, viszont a fel-felbukkanó emberi genetikai elváltozások különös képességeket nyújtanak egyeseknek.

A szeméttelepen turkáló gyerekfőhős is ilyen csodabogárnak hat erektől átlátszó és duzzadó lábszárával. Élete gyökeresen megváltozik, amikor majdnem legyőzi a menekülésről szóló versenyben állati ellenfelét. A folytatás nem tartogat véletlenszerű jó szándékú sorsfordulatokat. A novella környezetleírása és nyelvezete realisztikus, a sivár világpusztulás és elnéptelenedés magányát hitelesen ábrázolja. A bemutatott emberi jellemvonások közül a kapzsiság, a túlélési ösztön domborodik ki jelentősen, ezek kontrasztban állnak a főhős különleges lábai ügyességén ámuló és a vágta örömét hangsúlyozó képekkel.

A cselekmény öt jelenetre tagolódik, amelyek filmszerű bevágásokként fókuszálnak a történet helyzetábrázolása szempontjából legkiemelkedőbb eseményekre vagy képekre. Először láthatjuk a sivár valóságban élők szegénynegyedét, majd a főhős futását és vereségét, aztán a lakópark elnéptelenedését, az életben maradásért folytatott patkányvadászatot, végül pedig a kiszáradt almafákig tartó, véget nem érő élet-halál versenyfutást.

A hangulatfestés komor, néhol horrorisztikus bevágásokkal tarkított (pl. a fiú húga 13 évesen egy ebihalszerű, végtag nélküli kis lényt hoz a világra). A mű üzenete éppen a tárgyilagos bemutatással éri el figyelemfelhívó célját. Az érdekesen láttatott probléma az emberi értékek elvesztéről és a természet törvényei következtében bolygónk elnéptelenedéséről, annak hatásáról aktuális és lehetséges veszélyforrást mutat. Magunkra ismerünk? Beismerjük, hogy Gaia és saját érdekünkben prevenciós eljárásaink gyerekcipőben járnak még, ráadásul ellentmondásosak? Megmenthetők vagyunk, vagy hosszú lábakkal rohanunk a pusztulásba? Eme neorobinzonádban nincs feloldozás, a teljes pusztulás várható.

Szarka Emese

A kezdőkép: tudósok együtt egy űrhajón, megfigyelnek valami kozmikus jelentőségűt. Öregek és fiatalok állnak ott egymás oldalán, és egyaránt lenyűgözötten figyelik a természetet. A hangulat, a körülmények, igen, mondtam magamnak, ez az, amit a témában annyira szeretek. És mindez még csak az előszó volt.

A történet maga egy izgalmas krimi, amelyben a főhőspáros, Alex Benedict és Chase Kolpath, két sikeres műtárgykereskedő nyomozásba kezdenek egy űrhajó utasai után, akik hat évtizede tűntek el.

A Polaris története eleinte nem tűnik többnek, egy modern Mary Celeste-rejtélynél. Egy hajó, amely nem jelentkezik időben, majd végül, amikor megtalálják, üres. Utasai eltűntek, dacára annak, hogy a nyomok szerint semmiféle támadás nem érte a hajót.

Hőseink ugyan érdeklődnek a Polaris története iránt, de semmiképp nem kezdenének nyomozni, ha nem törnének be hozzájuk, és az ügy innen lépésről lépésre bonyolódik. Ami eleinte csak sima betörésnek indul, a történet végére hatalmas bonyodalommá dagad. A tét pedig végül már nem kevesebb, mint a galaxisban élő emberek élete, ám egyáltalán nem a megszokott, hagyományos módon, ahol a jónak kell megállítania a gonoszt.

Jack McDevitt regénye pont azért olyan élvezetes, mert egyszerre ötvözi a hagyományosat és az eredetit.

A hangulat, a környezet, a tudományos háttér például hasonlít az asimovi világéhoz. A szereplők gondolkodásában (és egyúttal a narrátoréban, hiszen Chase Kolpath beszéli el a történetet) azonban ott van mindannak a lenyomata, ami a scifi aranykora óta eltelt évtizedekben beépült az emberi gondolkodásba. Alex, Chase és szereplőtársaik távolról sem úgy állnak a világhoz, mint mondjuk Elijah Baley.

Talán a legszembetűnőbb példa, hogy koruk technikai vívmányaihoz mennyire másképp viszonyulnak. Az, hogy az űrkorszak mennyire csodálta kevés és drága számítógépét, otthagyta a lenyomatát a korszak regényszereplőiben. Mi, az informatikai forradalom után élők ezzel szemben jóformán semmibe vesszük csúcsteljesítményű gépeinket is, egy autóba szerelt fedélzeti számítógép a világ egyik legmegszokottabb dolga. E történet szereplői is így éreznek.

A történetszövésben is tökéletesen kiegészíti egymást a hagyomány és az újítás.

A rejtély egy remek krimié, ahol a főhősök a bevált recept szerint sok mindent elárulnak a rendőrségnek, de mindent mégsem, inkább saját szakállukra nyomoznak, kockáztatva vele, hogy az életükre törnek. Itt azonban belép az egyenletbe a tudományos fantasztikum. Hőseinknek ugyanis nem a jó öreg .45-ös jövőbeli megfelelőjével kell megmenteniük saját életüket, hanem eszüket és tudományos ismereteiket kell latba vetniük. Hála a technoblabla mértékletes alkalmazásának, mindez oly módon történik, hogy egy felkészültebb olvasó akár a szereplőknél egy lépéssel korábban rájöhet arra, hogyan vághatnák ki magukat az adott helyzetből. Ez pedig nagy erőssége a könyvnek. Ha nem állna rendelkezésünkre minden információ, csak lagymatagon olvasnánk, hiszen csak egy módon derülhet ki a megoldás. Viszont így, hogy minden apró részlet adott, csak össze kell illesztenünk őket, így feszülten dolgozik az agyunk. Könnyebben azonosulunk, és még jobban szurkolunk a szereplőinknek.

Ugyanez elmondható nem csak a csapdákról, de magáról a rejtélyről is. Ahogy újabb és újabb részletekre derül fény, alkotunk újabb és újabb hipotézist mi is. Aki szereti tornáztatni a kis szürke sejtjeit, annak bőven ad kihívást a történet, de becsületére legyen mondva a könyvnek, több összegző beszélgetés van benne, ahol a szereplők újra rendszerezik a megismert tényeket, segítséget nyújtva, ha netán rossz nyomra tévedtünk. Mindez megteremti a nyomozást csak megfigyelni kívánó, kevésbé aktív olvasók kényelmét is.

Az előbb említettem, hogy könnyen azonosulhatunk a főszereplőkkel. Fontosnak tartom ezzel kapcsolatban megemlíteni, hogy értékrendjük határozottan pozitív és szilárd. No persze, nem tökéletesek, nekik is vannak jellembeli gyengeségeik. Ám, ha ravaszságukat, ügyességüket, kapcsolati tőkéjüket bevetik céljaik elérése érdekében, ezt mindig olyan módon teszik, ami a világ rendjén belül (és a mai világ rendjén belül is) még elfogadható.

A pozitívumok áttekintése után ne feledkezzünk el a negatívumokról sem. Ez pedig a tempó. Exponenciálisan növekszik a történet sebessége, a végére már annyira izgalmas, hogy enni-inni is elfelejt közben az ember, eleinte viszont lassú. Még a történet negyedénél is csak vánszorog a cselekmény, csak később bontakozik ki a történet fő konfliktusa. Nem csodálnám, ha valaki hatvan oldal után félretenné a könyvet, miközben azt gondolja, érdektelen. Még a türelmetlenebbeknek is megéri azonban átvészelni a mérsékeltebb tempójú részeket, a történet későbbi részei ugyanis bőven kárpótolják az olvasót.

Az egyre gyorsuló tempónak még egy komoly hátrányát éreztem, mégpedig a befejezésnél. Olyan hirtelen, és olyan különös a lezárás, hogy az olvasó döbbenten csüng az utolsó oldalon, és nem tudja, most hogyan tovább. Nem mintha bármit is hiányolhatnánk a történet végéről, és a megnyugtató befejezést sem kérhetem számon, hiszen a téma maga olyan, hogy nincs megnyugtató megoldása, mégis hiányérzet keletkezik. De legrosszabb esetben egy másik Jack McDevitt könyv elolvasására sarkall minket.

Ami a magyar kiadást illeti, remek munkának tartom. A fordítás kellemes, hangulatos, nincsenek benne zavaró leiterjakabok, stilisztikai furcsaságok. Az előző kötet fordításához képest változott viszont az épületekben, járművekben működő mesterséges intelligencia megnevezése. AI (artificial intelligence) helyett MI-nek nevezi a fordító. Mivel technikai berkekben is használatos mindkettő, a magyar rövidítés használatát megfelelőbbnek érzem. A tördelés is jó, sajtóhibák sem bosszantottak olvasás közben.

Ajánlom minden tudományos-fantasztikus érdeklődésű olvasónak, plusz olyan krimikedvelőknek is, akik nem zárkóznak el a tudományos fantasztikumtól.

Bárdos Dávid

Az alapszituáció érdekes, és számos izgalmas dilemmát vet fel. Mi történik, ha egy űrhajós házaspár olyan utazásra vállalkozik, amelynek során a relatív időnek köszönhetően felborul addigi életük? Ha az űrhajón lassabban telik az idő, mint a Földön, és évszázadokkal később térnek majd haza, miközben ők csak éveket öregednek?

Döntésük következményeit Nemere következetesen veszi végig. Hőseink negyven évesen kelnek útra, és hátrahagyják kamasz gyermekeiket, akiket a legjobb eshetőség szerint is csak idős emberekként láthatnak viszont. Az anyai ragaszkodás felett győzedelmeskedik a férfiúi kalandvágy. Földi életük véget ér, kapcsolataikat, kötelékeiket elvágják, családjuk felbomlik – a gyerekek helyett ezúttal a szülők repülnek ki a családi fészekből. Az utazás maga is ellentmondásos, hiszen egyszerre rejt számos kalandot, és tartogat egyhangú, unalmas esztendőket: láthatjuk, hogyan alakul száz éven és univerzumokon átívelő házaséletük. Hazatéréskor a házaspárt több ezer távoli családtag (gyermekeik leszármazottai) várja ünnepelve, ám ez a világ számukra már idegen, valódi otthonuk az űrhajó falai közt, egymás mellett van.

A klasszikus történetmesélés jegyében született rövidke elbeszélés egyszerű eszközökkel operál. Szerkezete lineáris, nyelvezete szép és sallangmentes (bár helyenként, egy-egy szerencsétlenebbül megfogalmazott szakasznál meg-megdöccen a szöveg: „Az asszony egyénisége még jobban kibontakozott, tudása nőtt, és szerelme is.”). Egy idő után maga a novella is egyhangúvá válik. Az események bemutatása visszafogott, semleges hangnemű, a két névtelen szereplő kidolgozatlan, elvont marad, így az olvasónak nincs igazán lehetősége a beleélésre, csupán a szemlélődésre. Az összezártság és a szürke hétköznapok kihívásait Nemere a kifejtendő példázatnak rendeli alá, az űrutazás felületes, elnagyolt ábrázolásával elsiklik az izgalmas, problematikus részletek felett, amitől csorbul a történet valószerűsége.

Nemere novellája kellemes, egyszeri olvasmány jó problémafelvetéssel és hangulatos lezárással, de igazán újat nem mutat, és nem hagy maradandó nyomot. Elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretik a régimódi, egyszerre nagyívű és emberközeli történeteket.

Huszár András

A regény-Justitia elődje egy kisregény vagy mondjuk hosszabb elbeszélés volt, a Galaktika 186. számában jelent meg, és egy kompakt, lezárt magánéleti cselekményt mondott el: igazságot adott az uralomból kiszorított Lannak és a szerelem lehetőségét a Justitiák rendjéből kiszakadt An Ovennek. A regény ennél jóval magasabb szinteket mozgat meg, és tétje is jóval magasabb. Nem csupán két rokonszenves szereplő, hanem társadalmak, államformák sorsa dől el benne, s a tét előbb az egy/két bolygón, majd a galaxisban élő emberek sorsa. A levezetés még ennél is nagyobbra tágítja a látókört, s végül már nem is csak az emberiségért, hanem az értelmes fajok sorsáért aggódhatunk. Mert a „történelmi cselekmény” nem ad biztos reményt az emberiség jobb sorsára: akármennyire bízunk a Pici Lan uralkodói képességeiben és becsületében, az igazságos-bölcs kormányzás sem tökéletes, csak relatív jó, és az adott kor intrikái és orgyilkosságai között nem biztosíték semmire; a Fészek igazsága azonban teljes.

Az új épület (a regény) szerkezetén azért látszik a kétszeri tervezés, sőt, a cselekmény igazából olyan hatást kelt, mintha a mester kétszer rugaszkodott volna neki az átépítésnek. Három jól elkülöníthető tömbre tagolódik (Justitia nyomozása a Sawn-hercegek meggyilkolása ügyében mint a tét első szintje, Lan uralomra kerülése és birodalomépítése mint a tét második szintje, Pici Lan felnövekedése és uralomra kerülése mint a tét harmadik szintje), és bármilyen jól sikerült az epikus átdolgozás, azért az első két „összenyitott épületszárny” statikailag nem viselkedik egyformán. Az első rész cselekménye klasszikusan kerekre zárt és tömör, az azt követő kettőé nyitott, különösen a második részé, amelynek ideje nem is lineáris, az események jó részéről Justitia emlékezéseiből és fiának mondott meséiből értesülünk. A jellemek sem mind viselik zökkenő nélkül a folytatást. Legjobban a Magvető Lan (a Bomlott) jelleme sínylette meg az „átépítést”. (Igazat kell adnunk a felkiáltó Justitiának, „túl sok a Lan ebben a történetben”, 174.) A Magvető Lan olyan jellemet kapott a folytatásban, amely nem folytonos az első résszel: nem látszik semmi ok arra, hogy az első rész Justitiához ragaszkodó, ügyeskedő, de egyenes kis csibésze miért vált becstelen, alattomos árulóvá (már a dramaturgiai szükségszerűség okát kivéve). Képességeit tekintve egy keveset örökölt az Alapítvány Öszvérétől, de a jellemét tekintve nem. A második összekötő rész nem okoz efféle zökkenőt, változik viszont az előadásmód: az epikum-párbeszéd-leírás-belső beszéd aránya az előző részekben kiegyensúlyozott, itt Justitia és Pici Lan gondolatpárbeszéde dominál. Sajátos, de az összekötő elemek emlékeztetnek a Dűne helyzeteire: az első összekötő elemben az uralkodóvá emelkedő Lan névleg feleségül vesz egy rangjabéli királylány-hercegnőt, aki sohasem ismeri meg mellette a házasélet örömeit, gyermeket igazi szerelme, az ágyas szül neki; a második összekötő elemben az apa meggyilkolása után a hatalmat visszaszerezni akaró fiú a nomádokban talál új támogatókat, miután halálos párbaj révén szerzi meg az indigenátust; anyja pofonüti, és átvesz egy spirituális női szerepkört a nomádok között. Meg kell azonban hagyni, An Oven lényegesen kisebb bizalommal viseli sorsát, mint a Dűnében Sihaya.

Hazai sci-fi íróink között alig-alig vannak, akik a tragikum eszközét kihasználnák. (Vajon az olvasóközönség esetleg negatív reagálása tartja vissza őket?) Antal József nem fél a regény egy nagyon vonzó hősét és kibontakozási lehetőségét föláldozni; ám ő is vonakodott következetesen alkalmazni a tragikumot. (Ennél konkrétabb a kritika nem lehet a leendő olvasókra nézve…) Olvasó lelkünk, mely hőssé vált a tragikus veszteségbe beletörődve, visszatér kispolgári önmagához, és örömmel nyugtázza a rossz dolgok elmúltát.

Mindemellett meg kellett oldani, hogy a födém az egész új építményt betakarja: ez az összetartó elem a narrátor Justitia, aki az újabb részeknek is tolmácsa marad (az Epilógust kivéve, amely a belső beszéd addig követett narrációját belső párbeszéddé alakítja), ám a cselekvő hős többé nem ő, hanem a két Lan, apa és fia.

Justitia érdekes jellem és ritka hőstípus. Eleve kivételes figurának született: harcosnak és büntetőbírónak nevelt vak nő, nem a „macsó nők” típusából való, únos-untig ismert alak, hanem egy kistermetű, filigrán Darázs, és főleg talpig, lélekben is nő. Már az első változatban sajátos nézőpontot adott neki a látás nélküli érzékelés, illetve a más szemével látás, ez itt is eredményez néhány érdekes látószöget. Jól képzett harcos és gondolkodó, így érzékel mindent, amire az olvasónak szüksége van, ám eredeti és lázadó, sőt, a második és harmadik részben indulatos és zabolátlan. A hangja élvezetesen eleven és pimasz, s tekintve, hogy az egész művet az ő hangján halljuk, ez sokat jelent. Úgy tűnik, ez az indulatosság a harmadik részben kissé túlhajtott és céltalan: nem ad új, sajátos látásmódot, nem egészíti ki a lehetőségek latolgatását,  még csak az olvasó félrevezetését sem szolgálja: nem előre viszi a cselekményt, hanem helyettesíti. Ez a jelleg elveszi az egykori Justitiától a gondolkodás koncepciózusságát, és anyai minőségéből is sokat levon: ezzel a hanggal, helyesebben alapállással nem segíti a fiát, hanem kötekedik vele, olykor a hiszti határáig; mintha a hang eluralta volna a jellemet, a gúny nem a fia mellett, hanem ellene dolgozik.

Férfias hősiessége, uralkodásra nevelt egyen-sajátságai ellenére vonzó egyedi jellem maradt a két Lan, apa és fia; a harmadik Lan, a Bomlott nem igazán motivált a negatív szerepkörben. Kellemesen egyénített alakok bukkannak föl az udvarban: a képzett orgyilkos muunshai, Hakón, az elegáns pederaszta, Marnn, de a legjobban megalkotott, legérdekesebb jellemek az ed-weni faluban és a muunshai nomád közösségben mozognak.

A számos fölvillanó galaktikus rész-kultúra közül legeredetibb az arki katonáskodó civilizáció, a nhao családszerkezet és a muunshai Vándorok kultúrája. Keveset látunk a bolygókból, de a manthorgok kiváló ötlet: részben a cselekményben töltenek be többször fontos szerepet, részben ellenpontozzák a Fészek nemes demokráciáját.

Az én-regények nem az író nyelvén szólnak, hanem a narrátorén: Antal József egy érzelmekkel, indulatokkal teli, csípős nyelvet használ következetesen Darázs nevében, amelyen csak olykor üt át az író saját költőisége („az ilyen friss legendák nem csapódnak ki csak úgy a levegőből, mint a köd”, 316) vagy saját humora („könyvtárközi kölcsönút”, 395). (Jegyezzük meg ebből az alkalomból: ezeket a lapszámokat az olvasó már fejtörés vagy szembántalmak nélkül visszakeresheti a könyvben, ez a lapszámozás már olvasható.)

De ugyan ki volt az, aki az orgyilkos szó szép számú előfordulását a kötetben orrgyilkos alakban hagyta nyomtatni? És kitől tanulta a szót, Fülig Jimmytől?

S. Sárdi Margit

Sepsik Istvánné (Eric Asvak) regényfolyamának első kötete jelent meg nemrég a szerző magánkiadásában. Az író honlapján (www.asvak.hu) olvasható információk, valamint a mű maga legalábbis arról árulkodnak, hogy a Vér/vonalhoz folytatást is szántak. Kérdés, hogy az olvasónak megéri-e belevágni ebbe a vállalkozásba.

Habár első olvasásra nem könnyű megállapítani, mi is a regény témája, egyvalami egészen biztosan állítható: a Vér/vonal nem sci-fi, legalábbis nem a szó szoros értelmében. Noha a tudományos fantasztikum világának tulajdonított külsődleges elemek (idegen bolygók, űrhajózás, az embertől különböző értelmes lények) fel-felbukkannak benne, ezek sohasem válnak a cselekmény szerves részévé, sohasem bomlanak ki megfelelő mélységben ahhoz, hogy ne csupán dekorációnak hassanak. Ez önmagában természetesen még nem baj, hiszen az eredmény lehetne akár nagyszabású űropera is – a probléma az, hogy a Vér/vonal semmi olyasmit nem nyújt, ami ezt a hiányt képes lenne pótolni.

A meghatározatlan időben és helyszínen játszódó történet középpontjában egy szerelmespár (pontosabban inkább annak látszó objektum) áll. Samtha, a pár női tagja részben ember, részben egy idegen humanoid faj génjeit magában hordozó, tervszerűen kitenyésztett csodanő, aki tökéletes, kisportolt testével, derékig érő, hullámos, platinaszőke hajával, vadóc és határozott jellemével nem tartozik a legeredetibb regényfigurák közé. Ugyanez mondható el szerelméről, a született vezető Parkerről, akit izmos testalkatáért és ellenállhatatlan személyiségéért nem csupán a bolygón található egyetlen nő, de a férfiak többsége is rajongva imád. A regény, kivehető szándékai szerint, a közöttük folyó hatalmi harcot, illetve az ebből fakadó szerelem–gyűlölet-kapcsolatot próbálja bemutatni, ez a szándék azonban elsikkad a Barbi jellegű főhősnő szexuális kalandjainak rendkívül részletes és igen hamar unalomba fulladó végigkövetésében.

Ha más nem is, az mindenképpen meglátszik, hogy a Vér/vonal minden erejével megpróbál izgalmas lenni. Egymás sarkát tapossák az érdekfeszítőnek szánt fordulatok: harci jelenetek, sikeres és sikertelen gyilkossági kísérletek, emberrablás, árulás, cselszövés, kémek, titkos társaságok, telepatikus úton lebonyolított szeretkezések. Az ötletszerűen fölvett, majd logikátlanul eldobott cselekményszálak azonban sohasem állnak össze egységes egésszé: egyik eseményt minden összefüggés nélkül követi a másik, a szereplők minden észrevehető motiváció nélkül jönnek-mennek a történetben, azt a látszatot keltve, mintha nekik maguknak sem lenne fogalmuk arról, mit is keresnek ott. Az olvasó ezek után bajosan tud azonosulni bármelyikükkel is, és igen hamar elveszti érdeklődését a sorsuk iránt.

Nagy szerepe van ebben a környezetrajz és a háttér kidolgozatlanságának is. Az idegen bolygókat magában foglaló császári birodalom, valamint az uralkodóházak futólag említett harcai halványan emlékeztetnek a Dűne, illetve a Csillagok háborúja világára, és számos olyan apró részlettel találkozhatunk (a már említett emberszabású idegenek, telepátiával foglalkozó egyházi rendek stb.), amelyek nem annyira eredetiségre, mint inkább a már korábban megismert sci-fi témák újszerű kombinálására vallanak. A szerző azonban képtelen kiaknázni az általa fölvetett lehetőségeket, így a sablonos történetet díszítő fantaszikus elemek vázlatosak maradnak, s csak valami halvány illúziót képesek fönntartani – azt sem sokáig.

A regény szerkezeti és történetvezetési hiányosságai mellett sajnos igen feltűnőek a stílusbeli következetlenségek is. A mű nyelvezetének, szövegezésének színvonala rendkívül egyenetlen, stílusa a mesterkélten patetikustól a pongyoláig terjed; fogalmazásmódja nehézkes, és az írásban való gyakorlatlanságra utal. A rendszeresen előforduló helyesírási és tipográfiai hibák (egymásra nyomtatott, olvashatatlanná vált sorok stb.) pedig végképp elkedvetlenítik az olvasót. A kortárs magyar sci-fihez való minden jóindulat ellenére is a Vér/vonal sajnos gyenge, feledhető alkotás, amely nem sok hívet fog toborozni magának.

Evellei Kata

Az emberiség kiirtását célul kitűző idegen lény támadása az egyik legősibb és legtöbbször végigjátszott – mondhatjuk úgy is: unásig elkoptatott – toposza a science-fictionnek. Regények, novellák és filmek tucatjaiban nézhettük végig, ahogy a hősies földi/ek felveszi/k a harcot a gonosz földönkívüliekkel. Ám elég egy apró csavar, és máris izgalmasabb lesz a képlet.

László Zoltán elbeszélésében az idegen lény ugyanis szó szerint egy hátsó kiskapun próbál behatolni világunkba, a vele szembeszálló hős pedig egy átlagember, aki még csak nem is tud a leselkedő veszélyről. A Lyukak az égen két, párhuzamosan haladó szálat futtat. A főszálat átlagemberünk, N. története képezi, aki jövőbeli, szokatlan felépítésű és működésű lakásában felfigyel egy furcsa anomáliára – előbb csak zavaró sistergést hall, majd felfedezi, hogy az egyik gardróbszekrénye mögött egy szivárványszínű üresség nyílt a falon. N. egy szakember, egy szerelő segítségével próbálja megfejteni a jelenséget, és megoldani a problémát. A másik szálon eközben egy irdatlan entitás, a pusztításra kész Birodalom közeledését figyelhetjük, aki világokat szippant magába, emészt fel, s most ezt tervezi tenni a Földdel is. A két szál kapcsolódási pontja hamar kitalálható, és egy idő után a zárlat is sejthető lesz.

A novella egyik erőssége a gondosan megrajzolt, markánsan megfogott jellemekben rejlik. Mindkét – emberi – főszereplő jellegzetes: egymás ellentétét képező személyiségük és stílusuk kiválóan megmutatkozik. A kafkai névtelenségbe burkolózó N. neurotikus, kisebbrendűségi komplexusban vergődő jövőbeli csinovnyik; vele szemben a szabadságot és „lazaságot” képviseli a tetoválásos, dobozból söröző szerelő, akit javarészt N. szemszögéből, ha úgy tetszik, az ő piedesztálra emelő szűrőjén át látunk. A Birodalom „karaktere” is jól sikerült, kellően idegen, félelmetes és visszataszító.

A tudományos háttér megalkotásában és kifejtésében a szerző – számomra szimpatikus módon – a „kevesebb több” elvét alkalmazta. A lakásgondokat egy csapásra megoldó találmány, a lyuk-technológia segítségével az extradimenzionális térbe kiterjesztett lakások ötletét a párbeszéd során elejtett megjegyzésekből és a főhős által látott helyszínekből lehet összerakni, a magyarázat nem tolakodó, nem telepszik rá a történetre. Az elejtett információmorzsákból megismerhetjük a szalagházak felépítését, megtudjuk, milyen környezeti és életmódbeli változásokat eredményeznek a lakások, míg a Birodalom szálának tanulsága finoman jelzi „az emberiség talán legbiztonságosabb találmányának” veszélyeit is.

László Zoltán biztos kézzel szőtt novellája szellemes fricskát ad a sci-fi közkedvelt idegen inváziós/világmegmentős szüzséjének, miközben érzékelteti egy érdekes technológiai vívmány hétköznapokra gyakorolt hatását is. A cselekményben, karakterekben egyaránt erős elbeszélés elolvasása nem csak a lakberendezőknek és építészmérnököknek ajánlott.

Huszár András

A sejtelmes Csillagárnyék címet viselő kisregény az ötszörös Zsoldos Péter-díjas Bán János alkotása. Mivel a szerző számos Zsoldos-díjából egyet regényével, a Isten hajóival, négyet pedig novelláival nyert el (2000: Bálnaraj a Crassus felett, 2001: Off Topic, 2002: Suicid Harry, lázadó Henry, gyilkos Rick, 2008: A. K. I.), nagy érdeklődésre tarthat számot ez a két forma kereszteződéséből származó mű. Eleddig úgy tűnt, hogy a Kim Lancehagen álnevű alkotónak sokkal jobban áll a novellaforma, mint a nagyregény. Ötleteit jó tempóban építi föl (gondolunk a Mózesre), a hátborzongató hangulatot gyorsan kiépíti, és rövid távon sikeresen tartja fönn (itt az Én csak adok egy jelet a gépnek juthat eszünkbe). Egy nagyobb történetív, egy egész világ felépítése viszont (legalábbis az Isten hajói tanúbizonysága szerint) kisiklik a feszes szerkezetekben brillírozó szerző ujjai közül. Így hát nagy várakozással tekinthetünk előre: a szerzői alkat melyik fele fog érvényesülni a Csillagárnyék kereken 160 lapján.

A kisregény témája eléggé összetett: a cselekmény egy disztopikus környezetbe helyezett science-fiction krimiként indul, amely a sötét jövőkép ábrázolása közben észrevétlenül fordul át összeesküvés-elméletbe (esetünkben persze jogosabb volna összeesküvés-gyakorlatot mondani).

Az atomháború utáni jövőben az emberiség a Citadella nevű építmény belsejében él, amely három szintre tagolódik: Avalonra, a kiválasztottak idilli élőhelyére, a tömegeknek szánt Gyomorvilágra és a kettőt elválasztó Köztesszintre, amelynek lakói Avalont védelmezik az alulról jövő betolakodókkal szemben. A történet központi figurája Zake Mallstroem határőr, akit felkérnek, nyomozza ki Theo Dale avaloni mérnök halálának okát. Miközben Zake nyomoz, rábukkan… nos, ennél a pontnál kellene valami olyasmit mondanunk, hogy „rádöbben, hogy sokkal sötétebb titkok rejlenek az események mögött”, legalábbis ha nem akarnánk lelőni a történet végkimenetelét. Annyit azért el kell árulni az elemzés kerekségéhez, hogy a cselekmény további részében szerepel egy Bárka elnevezésű űrhajó, amin többek kijutnak a Citadellán kívülre – ami jelen esetben az űrt jelenti.

Érdekes ez az ábrázolt világ. A Gyomorvilág – Köztesszint – Avalon hármasság azt sugallja, hogy valamiféle élő organizmus belsejében mozgunk. Ezt meg is erősíti a záróképek egyike, amikor a távolodó Bárkából visszatekintő Zake olyannak látja a Citadellát, mint „egy megkövesedett testet. […] az a bizarr gondolatom támadt – mondja –, hogy a Teremtő, aki valaha ezt az egészet kezdte, nem hagyott el soha bennünket. Mindvégig a részei voltunk” (343). A Citadellán belül pedig egy jellemzően lancehageni, kísérteties világot találunk. A halottak lelkei nem távoznak, hanem megpróbálnak betörni a betegségektől legyengült élők testébe. A Gyomorvilágban szó szerint egymáshoz préselődött tömegek tengetik napjaikat, a Köztesszint csak egy hajszállal jobb, pontosabban azzal a pár négyzetméteres patkánylyukkal, amit Mallstroem a szolgálataiért cserében kap. Az orvosi ellátás annak fejében jár, hogy sikerült-e a kellő mennyiségű szökni próbálót levadásznia, miközben az állam által kiutalt felesége és annak szeretője éppen készül meggyilkolni Zake-kel közös gyermeküket.

A történet elbeszéléstechnikája a Bán János munkáit eddig is meghatározó jegyeket mutatja. A legszembetűnőbb a majdnem következetesen végigvitt egyes szám első személyű elbeszélésmód. Ez még a sokadik Lancehagen-novellában is frissnek hat, annyira ellentétes az uralkodó narrációs szokásokkal. Mivel nagyon szubjektíven mutatja meg a történetet, segít ébren tartani a feszültséget, hitelessé teszi az összeesküvés nyomainak finom adagolását, a ráismerés késleltetését. Arról nem is szólva, hogy a történeten belül feltételezett olvasónak szóló, gyakori kiszólások („Tudni szeretnéd, hogy kezdődött? Elmondom, van időnk, végülis lehet, hogy csak évszázadok múlva érkezünk meg”, 186) folyamatosan izgatják a fantáziánkat, hogy kinek is íródhatott ez a szöveg. A lepel erről természetesen csak a kisregény végén hull le, az üdítően komoly befejezésben. Igazat szólva, a mai irodalomban ritkán olvasok ilyen őszintén megélt (és nem túlméretezett) pátoszt.

Az E/1. személyű elbeszélésnek azonban vannak veszélyei, amelyeket a szerző nem kerül el. Ilyen a nézőpontváltás, olyan jelenetek leírása, ahol Zake Mallstoem, az elbeszélő nincs jelen (pl. ahol Arkady, a Citadella teremtője beszélget kedélyesen Seth-tel, az összeesküvés szervezőjével), itt természetesen E/3. személyű leírást találunk. Arra viszont nem kapunk magyarázatot, hogy ezek a megváltozott nézőpontú részek hogyan kerülhetnek Zake feljegyzései közé.

Szintén jellegzetesen lancehageni a visszatérő szövegrészek alkalmazása. Ezek a regényben Zake Mallstroem és lánya, Bird álmaiban jelennek meg, sokszor szó szerint ismétlődve. Először furcsának tűnnek, nehéz őket értelmezni, a történetbe illeszteni. A cselekmény előrehaladtával viszont egyre inkább megértjük vagy talán inkább megérezzük az értelmüket. Sosem logikusan, inkább hangulatukkal, sejtésszerűen kapcsolódnak a történethez, és tovább mélyítik a történet misztikus vonulatát.

A harmadik felbukkanó eszköz a hagyományosan nem irodalmi szövegfajták beemelése. Ez is szinte Bán János írói kézjegyévé kezd válni (a Off Topic-tól kezdve az A.K.I.-ig végigköveti pályafutását). A Csillagárnyékban ezt képviselik a WEO-nak nevezett irányítórendszer álomtervező szoftverének rendszerüzenetei. Ez a szerkezet az Avalon-lakók életét tervezi meg alvás közben, összehangolja következő napjukat az optimális munkavégzés és a konfliktusok elkerülése érdekében. Zseniális, nagyon valószerű leírás – ám itt is felmerül a kérdés: hogyan kerülnek a rendszerüzenetek Zake Mallstroem monológjába?

Utolsó megfigyelési szempontként meg kell említeni a történetet átszövő utalások hálóját, amivel Bán történelmi-mitológiai hangulatot és egyfajta misztikumot sző a kisregénybe. Megjelenik itt az ókori Görögország (Keanos, az Avalont körülvevő felső tenger neve; Arkady, a Citadella megteremtője), a Biblia (a Bárka által képviselt Noé-párhuzam, amit Zake lányának, a harcokban kulcsszerepet vállaló Birdnek a neve egészít ki), az Arthur-mondakör (Avalon), de emellett Egyiptom is (Seth, a főgonosz, aki ráadásul a Gyomorvilágból érkezett Avalonba mutáns csecsemőként). Ez a kaleidoszkópszerű sokféleség megerősíti bennünk az érzést, hogy a történetben az egész emberiség sorsáról van szó; más szempontból viszont kissé szétszórt válogatás.

Furcsa mű a Csillagárnyék. Több ponton is bele lehet kötni (mint föntebb látható), mégis eladja magát. Nagyon fontos eleme a hatásnak, hogy Bán János átmentette a novelláiban használt jó tempóérzéket és a feszültség adagolását, viszont kiterjesztette a világ leírását. Ebben a kisregényben is a novellai elemek a jobban megoldottak, a regényekre jellemző hibák azonban nem olyan erősek, hogy elrontsák az élményt. Sőt, még az is lehet, hogy ez lesz az ideális irány Bán János számára. Ha már ragaszkodik hozzá, hogy novella helyett regényt szeretne írni.

Papp Ágnes Veronika

A történet középpontjában egy megosztott világ alsó és fölső szintje áll, egy disztópikus társadalom alsó és felső rétege, s benne egy lány utópisztikus álma, hogy felkerüljön a felső, napszinti, fényes világba, ahol a kiváltságosok aratják le azon babér-fénymorzsákat, amelyeket az alant világ lakói a sötétből áramfejlesztők segítségével kitaposnak magukból.

Hírnév, fény, izom, csillogó barna bőr és siker: ezt jelenti a napszint, ahol soha nem kell kitaposni a magunk krajcárját, mert ingyen van minden energiacella. Szürkeség, sötétség, inas test és sápadt bőr az alsó szinteken, ahol csak taposással lehet a magunk áramát előállítani és a mindennapokhoz szükséges feltételeket ezzel előteremteni.

Realisztikus társadalomkritikai ötlet B. Kósa Katalin Taposó című novellája, a Sportpályázat 5. helyezettje. Már önmagában a cím is beszél, s számos asszociációs nyalábot, nyelvi játékot hív elő a szerző több síkon működő jelképrendszere. Grimasz egy torz világ felé, amely akármelyik társadalomra ráillik, ahol a „vedd el, és uralkodj” elv működik.

A történetbeli szürkeségből kiemelt hős Liv, akinek minden vágya, hogy egy tévés kvízverseny segítségével feljusson a napszintre, s megpillanthassa azt a világot, ahol barátnője bátyja aktív sportoló. Egy alkalommal fölmegy egészen a napszint bejáratáig, várva, hogy kinyissa a kaput valaki, és így bekukkanthasson a nyíláson keresztül odaátra. Várakozás közben rátör az álom, s mire felébred, már se kabátja, se mobilja, se energiacellája. Rohan lefelé a munkahelyére, s beáll a taposómalom sodrába, hogy elhasznált gépeket bontson alkatrészeire. Munkájából lesz pénze, amit aztán elkölthet ételre, s ezzel belső energiához jutva külső energiatermelésbe kezdhet újra és újra és… Filmszakadásszerű a novella vége, a főhős és az olvasó magára marad a kisemberek mindennapos álmai szintjén tapodva toporogva. Marad a napi rutinmunka, a mókuskerék, a munkahelyi dobozolás és szerelés, a fizikai munka, tovább taposni az álmok után, mert hátha… Itt nem másokon át, hanem csakis saját magunk kenyerét (és sírját) taposhatjuk ki.

A novella ihlető ötlete akár egy szobabicikli-reklám is lehetne „Fogyjon tévénézés közben!” szlogennel. „Bármilyen műsort megnézhet, csak tartsa életben! Gondoskodjon folyamatos áramlöketről!” A történet azonban nem a fogyókúra egyik hatékony módját kívánja középpontba állítani, hanem mókuskerék életünk taposóhadjáratát. A novellának mindazáltal van egyfajta gazdasági, sőt gazdaságossági időszerűsége. Egy áramfejlesztő bicikli (a novellában taposóról van szó, de arra asszociálunk, amire akarunk) révén vajon milyen és mennyi háztartási gépet tudnánk működtetni? Noha a lenti világ sivár, és „ki-ki a maga fényének kovácsa” alapon működik, jóval energiatakarékosabb, mint a fenti világ, amely a szórakozást hivatott reklámozni. Az energia végességének és különböző felhasználásának problémafelvetése aktuális, bár a történet célja csak a jelzés, nem az, hogy erre megoldást kínáljon. Egyébként nem biztos, hogy egyik vagy másik dimenzió boldogságfoka között különbséget kell tennünk: nem kapunk bepillantást, ott fent mi is zajlik tulajdonképpen, valóság-e, avagy csak egy reklámfogás, amit a tévédoboz közvetít. A történet szempontjából azonban ez nem is lényeges, a szereplőkben e kérdés nem merül fel.

A jellemrendszer nem törekszik alaposság kidolgozottságra, Livtől eltekinteve a többi szereplő alakja elmosódott, mintegy beleolvad a lenti világ szürkeségébe. A hangsúly a megalkotott környezet hiteles ábrázolására esik, a két világ jól elkülöníthető leírásával, érzékeny hangulatfestéssel. A történet tömörsége és különösen a záró szituáció éppen azért olyan csábító, mert tovább szőhető, gondolható. A fontos az, ami van, nem pedig az, ami lehetne – de mint mindenkit, úgy Livet is a remény és a kíváncsiság tartja a taposópad mellett.

Szarka Emese

Az Európai Science Fiction Társaság szerint bátorításra érdemes I. M. Brod a közismert és népszerű űroperett, a Mysterious Universe (Titokzatos Világegyetem) több író által megosztott, folyamatosan színesedő világába ágyazta be regényét, ami nem más, mint jövőbe helyezett Raymond Chandler krimi.

Chandlert ma már sokan klasszikus detektívregény szerzőnek tartják s roppant jellegzetesek az írásai, ezért azok utánzása nem túl nehéz feladat: végy egy kiábrándult, nagyivó magánnyomozót enyhe Superman-beütéssel (ld. kazah gorilla), egy kezdetben egyszerűnek látszó megbízást, mely elvezet a szupergazdagok világába (is), csavard meg a cseleményt újabb és újabb szálak belefonásával, tégy bele egy-két pofozkodós-lövöldözős jelenetet, egy-két elkövetőt, és ha több van, az egyik feltétlen pénzért tegye, amit tesz, a másik indoka lehet bármilyen szenvedély, leginkább bosszú, ízesítsd bombázókkal (belefér egy rút kiskacsa is, de a démoni nő mindig szívdöglesztő!), köztük minimum egy temperamentumos szépséggel, aki nem tud és nem is akar ellenállni a magándetektív sármjának és szövegének, adagolj bele némi briliáns következtetést (bár szerintem kétséges, hogy egy alkoholista képes-e mesteri dedukcióra, mindegy), pár jól megrajzolt mellékszereplőt, akik lehetőséget adnak a hős addig gondosan titkolt humánus természetének megvillantására, látszatra csak úgy odavetett, hangulatfestő leírásokat a környezetről, a végére biggyessz egy duplafenekű megoldást (nem feltétlen szükséges, hogy a bűnösök rács mögé kerüljenek, de bűnhődjenek meg!) és máris kész a fogyasztásra igencsak alkalmas olvasmány! Meglepődni, elgondolkozni nem fogunk, de jól szórakoztunk. Azok, akik eddig nem olvastak Chandlert, alighanem elrohannak a legközelebbi közkönyvtárba, hogy rávessék maguk az életművére, ami mindenképp üdvözlendő. A fordítottja sem kizárt: a krimirajongók táborából talán többen érdeklődni kezdnek a Mysterious Universe iránt: tegyék bátran, amit eddig a sorozatból olvastam¹, mind jócskán vegyített bűnügyi elemeket az űroperettbe (vagy talán űroperett-motívumokat a nyomozásba?) – ahogy ez manapság szokás, kiadósan keverednek a műfajok.

A regényből egyértelmű, miért bátorította díjával a ESFS: Brod: tud írni, csak még nem találta meg a saját hangját és nincs rutinja. A stílus és a szerkezet jó, a cselekményszövésben csak kisebb döccenők akadnak, az alakok illeszkednek az általa teremtett világba, szavaik és cselekedeteik csak ritkán mondanak ellent karakterüknek (ilyen szempontból a legkirívóbb a Prológus). A szerző főhajtása Raymond Chandler előtt tisztes eredményt hozott. Kár, hogy a Novus Ordo Seclorum uralmának idején (XXIII. század) játszódó történetben a jövő puszta háttér.

Sajnálatosképpen zavaróan sok az elválasztási, központozási (rengeteg helyen nincs vessző, ahol pedig lennie kéne) és gépelési-helyesírási hiba – ejnye, lektor úr! ejnye, szerkesztő úr! –, melyek közül a konvoly (sic!) taposott leginkább a szívembe.

Ennek ellenére nyugodtan vegyék a kezükbe a könyvet és biztosan jól fognak szórakozni! A Chandler iránt rajongóknak pedig extra mulatságot jelenthet a figurák, fordulatok, stb. fölismerése és egybevetése az eredetikkel: vajon melyik Chandler műből származik a legtöbb elem?

Sohár Anikó