Kritika: F. Tóth Benedek – Dimand

(F. Tóth Benedek, Dimand = Mellékhatás, Bp., Graal Könyvek Kiadó, 2007. 5-135.)

Rengeteget foglalkoztam az írással, hiszen megszámlálhatatlan elfogult és kevéssé részrehajló jegyzetem született F. Tóth Benedekről és a Dimandról, sőt az egész kötetről is.

A Mellékhatásnak vegyes visszhangja lett mind nyomtatott sajtóban, mind különféle sci-fi-témájú honlapok kommentelési lehetőségeinél, ám mégis van, amiben egyetértenek a véleményezők: a művek előnyére vált, hogy megalkotójuk szakavatott újságíró, azaz remek megfigyelője kilúgozott világunknak, valamint hogy F. Tóth Benedek íróként érzékeny, fogékony, azaz képes a mindennapok eseményeit másmilyen szűrőn keresztül a tudtunkra adni. Talán ezért érzi ő is szükségét annak, hogy az aktuális témákat, problémákat (túlsúly, valóságshowk, reklámok, fogyasztói társadalom korcsosulása stb.) görbe tükörben villantsa fel számunkra.

A Dimand is beillik ebbe a misszióba, illetve remek nyitánya a novelláskötetnek, valamint a sci-fi-írói karriernek.

A kisregény kezdetben érdekes volt, később izgalmas, végül bosszantó. Azóta is a folytatást várom.

Központi témája kevéssé újszerű kérdést boncolgat (létezik-e rajtunk kívül más, értelmes, fejlett civilizáció az univerzumban), de további aktuális vonatkozásokat is tartalmaz a 120 lap. Bár az emberkísérletek ügye kevéssé van kibontva, kellően érdekes ahhoz, hogy alapot szolgáltasson a műhöz, ám az írás időszerűsége mégis a dimandi társadalom mibenlétében rejlik. Túlzás lenne azt állítani, hogy Magyarország (és/vagy) jövőképe ihlette volna Dimand egyfelől dolgos, őszinte és gerinces, másfelől pedig korrupt, zsarnokoskodó és hataloméhes  lakosságát, és mégis. Az kevéssé félelmetes, hogy az író mindezt el tudja képzelni, ám az, ahogy mindent hitelesen láttat, könnyen megborzongatja az embert. Hiába, hogy a bolygót a Földhöz már egyre gyengébb szálak kötik, az író sosem vágja el ezeket, sőt, több helyen – talán nem teljesen véletlenül – emlékeztet a földi gyökerekre (egy-egy elnevezéssel, szokással, hagyománnyal, névvel, valamint a szereplők nagyon is emberi, mindennapi cselekedeteivel, reakcióival), nehogy a naiv olvasó azt gondolja: egy idilli, független, netán fantazmagória alkotta világról van itt szó. (Bár akadnak homályos részek, mint amilyen a magázódás és a nyelvi kompetencia esete. A zavart az eredményezi, hogy ha nem is egyértelműen, de kiderül, nemcsak a Földről származott emberek/lények alkotják a dimandi közösséget, a bábeli zűrzavar mégsem jelentkezik.) Szomorú felismerés, hogy nem vagyunk képesek tiszta lappal indulni, mert hiába az újrakezdés lehetősége egy tervezett, tudatosan kialakított bolygón, mindig lesznek elnyomottak és elnyomók, és míg vannak önzetlenek, önzők is lesznek. Ez az egyik üzenete az írásnak, ám a másik sem jelentéktelen. Ez pedig a gondolatszabadság.

Akaratlanul is felrémlik a Mi kell a nőnek? című film, amikor egy talán mindennapinak is nevezhető fürdőszobai baleset következtében Mel Gibson egy időre olyan képességre tesz szert, melynek segítségével képes meghallani a nők gondolatait. Nem akarom holmi langyos amerikai vígjátékkal minősíteni a Dimandot, hiszen a Helen Hunt-féle titkos gondolatokban vájkáló Gibson-szerelem igyekszik tompítani azt a problémát/lehetőséget, ami a Dimandban nagyon is fajsúlyossá válik.

Rémisztő még belegondolni is: mi lenne, ha képesek lennénk mások gondolataiba (önkommunikációiba) bepillantást nyerni, sőt, ha irányítani is tudnánk ezen embereket. Az, hogy szervezettebb vagy őszintébb lenne a világ és a társadalmunk, az író sem gondolja, mert egyértelműen jelzi: hatalomközeli helyzetben mindenki, pontosabban sokan istent játszanának. Ezért a gondolatrabság ügyét a negatív szereplők fennhatósága alá vonta, míg a jók feladata a gondolatszabadság elérése. Talán mivel csípőből elítéli mindeme etikátlanságot, nem bontja ki eléggé a benne rejlő lehetőségeket. Jelzésértékű marad az emberkísérletek jelentősége, szerepe, a dimandit mint ásvány pontos működése, alkalmazásainak, hatásainak (meghibásodásának? sérülékenységének?) módja, mibenléte.

Ismervén a tudhatatlant, állíthatom: a lezáratlannak tűnő befejezés tudatos, talán még tervezettnek is mondható, hogy nyitott és megválaszol(hat?)atlan kérdések záporozzanak az olvasóban a mű elolvasása után. Bosszantó lehet, hogy az író nem ad egyértelmű válaszokat, pontosabban az, hogy az egyik legizgalmasabb pontnál dönt úgy: a folytatást az olvasóira bízza (akik hamar belátják: nem tudják érdemben kitalálni a további eseményeket; ki vannak szolgáltatva az író stílusának, gondolatainak, ő pedig nem folytatja, mert lehetetlen, de legalábbis fölösleges).

Persze azért reményteli sóvárgást érzek, ha a szereplőkre és közös jövőjükre gondolok…

A kevés számú alak egyszerű, átlátható, követhető kapcsolatrendszert alkot: mindenkinek megvan a maga párja – stílustól, jellemtől függően. Megteremtőjük épp annyi figyelmet szentel jellemzésükre, amennyi szükséges a mondanivaló kibontásához, illetve hogy megteremtse a mű világát, hangulatát, sőt hitelességét. Merthogy – bár talán már túlságosan is egyértelműek a szereplők előjelei (összetéveszthetetlenül kiderül, kik a rossz fiúk és a jó lányok, a semleges elemek pedig teljességgel kizártak) – az író nagyon is természetesnek, emberinek ábrázolja őket: a jók sem tökéletesek, a rosszaknak is van jó oldaluk.

Szinte sajnálom, hogy a szereplők legnagyobb részét nem létező személyek, hanem csak élethelyzetek ihlették. Ez azt bizonyítja, hogy F. Tóth Benedek jó emberismerő és sokat tapasztalt. Mindez – sok más mellett – a mű előnyére is válik.

A legjobban cselekedeteikkel és megnyilatkozásaikkal, elvétve a narrációba remekül beillesztett, ütős minősítésekkel, elszólásokkal jellemzett alakok (például: „Egy szőke hajtincs a szemébe hullott. Előre billentette a fejét, hirtelen mozdulattal hátradobta a tincset. / Vand megnyalta a szája szélét.” 32.) alkalmasak arra, hogy azonosítsuk őket, vagy azonosuljunk velük. Nem lehet szabadulni a gondolattól, hogy Feldon bíró az író szócsöve, és hogy az ebéd-, valamint az öltöztetési jelenet (52–54. és 79–80.) átélt élmények alapján íródott. Somder százados pedig minden nőolvasó példaképe lehet, hiszen ő az, aki mindamellett, hogy okos, értelmes és pompás képviselője a női nemnek, tapasztalt katona, valamint kiváló beosztottja Cort tábornoknak, aki a maga módján soha el nem múló, gyengéd, ám érthetően titkosan titkolt érzelmeket táplál jobb keze irányában. Az ember lánya örömmel fedez fel a műben erre vonatkozó írói elszólásokat, mint például: „Gyönyörű lány, állapította meg Cort, és végignézett az intendánsán. […] A tábornok ezúttal is azon tűnődött, miért nem udvarol neki. […] Az űrben sok minden megengedett.” (38); „Cort érezte, kezd elhatalmasodni rajta a lány iránti vonzalma.” (58); „A pincér […] fájdalomdíjként száraz martinit ajánlott, jéggel. Somder elfogadta, Cort grappát kért. Úgy érezték, szükségük van ennyi lazításra.” (104.) De az egymáshoz spanyol etikettismeret hiányában közelítő szereplőkre is akad példa Ada és Rork személyében. Ha Ada a „foltos” bombanő (32), akkor Rork a jól megérdemelt „zsákja” a műben. Különlegessé teszi kapcsolatukat törvényszerű sorsuk (68–75), a közös események (84–87, 128–131.) és a szarkasztikus humor is (84), ami mellesleg az egész írásra is jellemző.

F. Tóth spontán vicces („Katonaként megtanulta, nem a problémán kell rágódni, hanem a megoldáson.” 28), bár úgy tűnik, tudatosan használ csavaros mondatokat, ad efféle szavakat a szereplők szájába, vagy fogalmaz találóan akkor, mikor ennek szükségét érzi, jellemzésül („Szemügyre vette a lányt Feldon. Nem lehetett több húszévesnél. Szeme aljára sötét karikákat festett az élet. Lehet, hogy szed valamit.” 81), hangulatteremtésre („Újabb dühroham fogta el Vandot. Ezúttal nem tört össze semmit, magába fojtotta előtörő indulatait. Eléggé kimerítette a korábbi dühkitörés, és már csak magának ártana.” 97.) vagy helyzetleírásra („Rork […] gyors mozdulattal lekapta Adát az ágyról. […] aztán tapra állította. – Alacsonyabbnak gondoltam – mondta. – Én meg udvariasabbnak – felelte a nő, és összehúzta a testén a kék lepedőt. Rork meztelenül állt előtte. – Sajnálom, nem volt mit magamra kapnom – mutatott a földön heverő alakokra. […] Még a zseblámpa fényében is látszott a nő fenekének tökéletes formája. Elkapta tekintetét Rork, amikor hátra fordult a nő. – Kukkolt? – kérdezte szemrehányóan Ada. – Maga nagyon csinos – közölte Rork –, de ennél több bókra most nem futja.” 85–87). Külön öröm volt számomra, hogy az író mert rusztikusabb szavakat is használni… (68,73, 94.)

Rontja az összképet, hogy az írás elaprózott: a 25 fejezetből álló mű több alfejezetre tagolódik, nehezen követhető elmélet szerint történt a felosztás. Szerencsére mindez nem volt oly zavaró, mert csak egy írói mód, módszer arra, hogy az olvasókat miképpen, milyen léptékben szeretné eljuttatni a végkifejletig. Szimpatikus vonás, hogy a mű alakjai idővel önálló életre kelnek, és a történet is mankók nélkül fejlődik, tehát az írás folyamata és a cselekmény ösztönösen tud gördülékeny maradni. Ám több helyütt megfigyelhető: az író magyarázkodik. A mű néhol túlírt (a bolygó kialakulása, leírása, a társadalom jellemzése, a helyiek idő- és névhasználata, a berendezkedés), a cselekmény egyes szálai számos helyen túl egyértelműen kapcsolódnak (fejből idézett törvény, különleges képességek, nem véletlenszerű kapcsolatok, előéletek, rokoni viszonyok, élettapasztalatok), vagyis minden klappol.

Mindez talán azért van, mert nem a kisregény a legideálisabb tér F. Tóth számára. A kérdéses ötletet egy regényben lehetne a legideálisabban kifejteni, ám az író – ismerve kötetét és eddig megjelent írásait – valójában novellista. Ez az ő igazi műfaja, aminek segítségével űrszelet tud kelteni a galaxisban.

És egy apró szépséghiba: a kiadói munka. A betűhibákért, a tipográfiai, szerkesztési tévedésekért csak a szűkös határidőt lehet felelősségre vonni, ugyanis a 2007-es könyvhétre az egész kötetnek meg kellett jelennie. Továbbá: jó pár F. Tóth-írás után már bizton állíthatom, az inverzió, a mondatok szórendjének szokatlan alkalmazása sajátos jellemző; az új ritmust és a többértelműség lehetőségeit meg kell szokni.

Az írás nem kimondottan filozofikus, de tagadhatatlan, hogy sok fejtörést követel az olvasóitól (például a véletlen találkozások esete Ada és Rork esetében, illetve a 44. és 84. lapokon olvasható fejtegetés a szerelemről, vonzalomról és a szánalomról), csakúgy, mint az egész, e kisregényen kívül még 9 novellát tartalmazó kötet.
Talán nem véletlenül választott az író könyvborítóként egy olyan fotót, mely a félig rejtőzködő, ám aktívan gondolkodó (alkotó) művészt ábrázolja…

Pogácsaminősítés: Tökmagos pogácsa, melybe bár elkelt volna még egy kis só, mégis remekül alkalmas arra, hogy egy maroknyi sör- és/vagy borivó társaságot emlékezetes beszélgetésre ösztökéljen.

Lamos Angelika

Comments are closed.