Előadók:
Miyazaki Jun (az SFportal főszerkesztője, az SFportal e-bookkiadó vezetője)
Lovas Lajos (író, a Magyar Nemzeti Archívum /MaNDA/ miniszteri biztosa)

2012. december 7., 18:00
Magyar Írószövetség,
Budapest, VI. Bajza utva 18
Klub

PDF letöltése

Program:
Veres Miklós: Magyarország-jövőképek a dualizmus korában
S. Sárdi Margit: Magyarország-jövőképek a két világháború között

2011. november 2., 18:00
Magyar Írószövetség,
Budapest, VI. Bajza utva 18.
Klub

Szeretettel meghívjuk az “Élő klasszikusok” sorozatunkban az író munkásságát bemutató estre!

Program:

Benczik Vera:
A kertkapun innen, a csillagokon túl: Ursula K. Le Guin munkásságának öt évtizede

Sohár Anikó:
“As for ideology, the hell with it. All of it.” – És ami az ideológiát illeti, pokolra vele! Minddel!

Antal József: Utópiákban élni – Le Guin társadalomvíziói

2011. október 5., 18:00
Magyar Írószövetség,
Budapest, VI. Bajza utca 18.
félemelet

Fazekas Beáta egy kisregénnyel és egy elbeszéléssel szerepel a 2011-es évi Zsoldos-díjra nevezettek listáján. E műfajok terjedelme érintkezik egymással, elhatárolásuk nem könnyű; inkább csak egymáshoz (ill. a regényhez) viszonyítással történik. Az elbeszélés általában egyetlen cselekménysorozatra épül, a novellánál bőségesebb teret ad a kifejtésre, többszöri helyzetváltoztatás, fordulat van benne, de cselekménye egyszálú. A kisregény nem egyszálú cselekményt tartalmaz, de a regénynél kevésbé mozgalmas a cselekménybonyolítása; inkább a szereplő belső életét ábrázolja. A regényhez képest helyi-időbeli leszűkítés jellemzi, a szerkezet a regényénél egyszerűbb, ábrázolása és nyelve azonban aprólékosabb, csiszoltabb lehet a regényénél. Világa elvileg határolt, zárt, de a tisztán emberi viszonylatokban regényszerű totalitásérzéssel. Ezek alapján szívesebben tekinteném Fazekas Beáta Fordulat c. művét kisregénynek és a Fény a horizontont elbeszélésnek. Egy pályázat kiírásának azonban konkrét pályázati feltételeket kell tartalmaznia, amelynek alapján az említett művek terjedelmük miatt fordított besorolást kapnak.

E lapokon a kisregényekről írott bírálatokat tesszük közzé, de méltánytalan volna, ha az írónőt az olvasó csupán a kevésbé jól sikerült kisregényről ismerné meg, így mellékeljük az elbeszélésről írottakat is. Legyen e párhuzamos bírálat egyben a példája annak, hogy egy írásmű hossza nincs összefüggésben a minőségével: a hagyományosan kiemelkedő hazai novellairodalom a sci-fi területén is számos remekművet hozott és hoz létre.

Fazekas Beáta, Fény a horizonton = Fény a horizonton, Debrecen, Cherubion, 2010. 291-343.

Jó kis kalóztörténet a kisregény, de a feszültséget külső elemekkel kelti föl, elsősorban információvisszatartással, amely a klasszikus mindentudó elbeszélő esetén nem indokolt, az olvasó joggal érzi magát becsapva tőle. A főhős találkozik egy ismerőssel, de az olvasónak nem árulja el, hogy kivel; lefolytat vele egy beszélgetést, de nem osztja meg a tartalmát az olvasóval; kidolgoznak egy tervet, de nem tudjuk, mit; sőt, pótlólag tudunk meg valamit, mintha ez csak most jutott volna az író eszébe (335). Az ilyesfajta információeltitkolás csak asszimmetrikus (egy nézőpontú) elbeszélés esetén indokolt. A kalandok sem mindig fakadnak belső szükségszerűségből, némelyiket határozottan külső ok, a véletlen hozza, maga a csúcspont, a főhős megmenekülése is tucatnyi véletlen (de mekkora véletlen!) együttes eredménye, van köztük, amelyik olcsón ismerős (a menekülő űrhajó aszteroida-mezőben tűnik el az üldöző elől).

A fő problémára végül is nem kapunk igazán jó magyarázatot (ha a titokzatos hodarták katonai kísérlet eredményei, miért hagyja őket a hadvezetés szabadon kóborolni, üldözni, páriává lenni?). Az írónő a hősével lelki csiki-csukit játszik, hol a nemeslelkű rabló, hol az üldözött ártatlanság, hol a feltörekvő szegény ifjú vagy épp a titokzatos társaság tagja szerepet kapva elő tetszés szerint. A figuráknak nemigen van jellemük, így tetszés szerint sodródhatnak a jó oldalról a rosszra vagy vissza. Szinte sajnálnunk kell, hogy olyan jó kitalálmányok, mint a hodarták vagy a grivoni apácák ilyen szerény célra használódnak el. Mindazáltal az események gyorsan peregnek, a párbeszédek gyorsak és lendületesek, s noha a környezetrajz a szerénynél is szerényebb, a kísértethajó ad némi színt a cselekménynek.

A történetből két jellem bomlik ki: a gyermek (gép) Davie és a felnőtt Mitch. Davie okos, jól nevelt, sokat tűrő, rokonszenves gyermek, a jellemzés minőségét jelzi, hogy az olvasó mindaddig jól tanított, esetleg különleges képességű gyermeknek tekinti Davie-t, mígcsak az írónő nem látja szükségesnek néhány árulkodó előjelet elhelyezni. Mitch figurája kevésbé kidolgozott, a hadiösvényen járó harcos tipikus vonásain túl talán a gyermek/ek iránti felelősségérzés színezi alakját. Mindketten a szükségnek megfelelően szűkszavúak. A gépek logikája hibátlan. A helyszínek az epikum mértékében, kevés vonással megrajzolva jelennek meg előttünk. Az írói nyelv tökéletesen alkalmazkodik a célhoz, az epikum tolmácsolásához.

S. Sárdi Margit

Ám úgy tűnik, a téma most nélkülözi az előző kifejtések tökéletes arányosságát, az építőkövek egymáshoz csiszoltságát: ebben (a hasonlatnál maradva) „sok a habarcs”. A rész-sorsok egymásba fonódása nem tárul föl elég természetesen, és feszültségük, akár az eltérő hullámhosszúságú hullámoké, nem fokozza, hanem csökkenti egymás hatását; még a tetőpont sem éri el azt a feszültségcsúcsot, ami a témában rejlik. A keret első része olyan személytelen, hogy nem látszik a zárórész elejének (ehhez túl messze is kerültek egymástól, az én-szemlélőpont személyességét az egyes szám harmadik személyű elbeszélő részek kioltják).

Az író kiváló jellemeket teremtett a cselekményhez. Nathan Evans az író legvonzóbb, gyötrődő alakjai közül való, több korábbi hős rokona, komor, elszánt, tragédiáját szótlanul hordozó hős, útját nagy gondossággal tervelte ki az író. A kisregény legjobb és leghatásosabb részei közé tartozik az ő napi rutinjának rajza, bűntudattal teli áldozatkészsége, kétségbeesett lázadása. Ugyanilyen jól sikerült figura a mítoszokban magyarázatot kereső öreg előd, Craig McKimmie, akinek alakjában, megszólalásaiban a kisregény legfilozofikusabb gondolatai összegződnek. Kevésbé koherens a feleség, Jane alakja, pedig neki a cselekményben fontos szerep jut: a számos emléktöredék, drámai cselekménymozzanat ellenére nem elég árnyalt és motivált, nem mélyíti el annyira, amennyire tehetné, Nathan tragédiáját. Külsődleges ábrázolást kapott Tom (általában véve is, míg a történet mítikus vonatkozásai mélyen áthatják a művet, a vallásos vonulat kissé hűvös és távolságtartó maradt), ám a cselekményben kifejeződő útja hitelessé és méllyé teszi. Jól sikerült mellékalakok veszik körbe a főszereplőket: a kapitány és felesége, Cesar, a pszichológus. Kevésbé motivált a gyászolók  ábrázolása: talán a melodráma veszélye tartóztatta az írót? Mert így hiába tudjuk, nem látjuk a két oldal tragikus kettős igazságát.

Nyomasztóan jól sikerült az űrhajó belső világának, kisváros-jellegének ábrázolása: a helyszín külső rajza is, de főként az összezártság és annak hatása az emberi kapcsolatokra, viselkedésre: érdemes volna többször eszünkbe idéznünk, hogy mindnyájan egy űrhajóban utazunk, hívják azt Mithrasnak vagy Földnek, s problémáinkat meg kell oldanunk, mert csak egyetlen űrhajónk van. A kisregényt átszövő motívumok (ismétlődő cselekvések, mítoszok, fények) egyszerre képeznek értelmezési horizontot és keltenek hangulatot.

A jelenetezés jó, de a kisregény nyelve kiegyenlítetlen. A témához illően súlyos, veretes mondatok súlytalanok és üresek közé ágyazódnak. Főleg a házaspár veszekedései nélkülözik most a drámai, kifejező erőt. A döntő, legnagyszerűbb pillanatok olykor laposak, vagy a dagályosság helyettesíti a drámaiságot: „A pillanat, amelyben rájött, hogy a klón lát, hall, érez, Nathan életének legszörnyűbb és legfelemelőbb pillanata volt. Egy pillanatnyi kétség sem élt benne azután, hogy Danielt nem áldozhatja fel a szörnyetegnek. Bármit megtett volna, hogy életben maradjon, ő volt most a bűnbocsánata, ő volt a megváltás. A testvére, akit szeretett, és akit ma is szeret” (248. 19). Ugyanakkor egy egész generáció mély és tragikus életérzése is megpendül benne: „Nem vagyunk mi civilizáció… Talán azok voltunk a legelején, de… de az is csak illúzió volt. […] Amikor azt hisszük, hogy felépítettünk valami nagyszerűt, akkor szembesülnünk kell vele, hogy semmit sem számít” (248. 23). Ez a tragikus generációs életérzés sem először pendül meg az író műveiben, egyre  kidolgozottabb formában, mélyebb értelmezésben; szeretnénk hinni, hogy e megfogalmazások az irodalom tágabb köreinek is kincsévé fognak válni.

S. Sárdi Margit

S. Sárdi Margit

A négy fiatal az  ifjú Kasztovszky-hősök méltó társa, tökéletes a tudásuk, az intelligenciájuk  és az erkölcsük. A cselekmény lassan bontakozik ki, nagy szerepet tölt be kifejtésében a tudományos háttér. Sok az íróra jellemző kimondatlan vagy félbehagyott gondolat, ami az értelemzést sokrétűvé, a megértést nehézzé teszi. A nyelv különösen a második részben filozófikus, néha kifejezetten költői, lebegő és szürreális.

S. Sárdi Margit

A fiatal író nem a mai, de még a hetvenes években sem a szokásos SF-író-olvasó közegben vált íróvá, így a tematikában teljesen egyedi problematika, cselekménybonyolítás és stílus jelenik meg a regényben. Az alapprobléma – a jövő túlcivilizált, túltechnicizált jellegén túlmenően – az egyes ember konfliktusa a rajta kívül álló erőkkel: társadalmi irányítással, (idegen) manipulációval, küzdelemmel az érzelemgazdag emberi kapcsolatokért, a szuverenitásért. A világ, amit megrajzol, a hetvenes években szokatlan és újszerű volt: egy ökokatasztrófa utáni Föld, mesterségesen kitenyésztett ember (Piller-fiúk), genetikai torzulás, a természetes világ össszeomlása, amelyre a társadalom mesterséges világ kiépítésével, mesterséges, telepeken történő gyermekneveléssel felel, az egyes ember bogyók és drogok használatával a fenyegetettségérzés leküzdésére. Az egyén életsorsa a közös jó szolgálata, míg a társadalom spártai demokráciával csupán a primer létszükségleteket biztosítja tagjainak. A műben ábrázolt antiutópisztikus világ meglehetősen magán viseli a hetvenes évek életérzését.

A cselekmény – egy apa küzdelme fiáért – örök emberi problémát tárgyal, ezt azonban egyesíti a küzdelemmel a természetes élet lehetőségéért. A regény viszonylagos rövidsége ellenére elég eseménydús (szöktetés, bujkálás, elfogatás, büntetés, kalandok, új szöktetés, összeütközés), de a szerkezet ezt nem juttava érvényre. A kezdés lassú (mielőtt a cselekmény fő vonulata, az apa harca megkezdődne, megismerkedünk a keretül szolgáló űrhajós eseményekkel, Alex hétköznapjaival, a mulatóbeli este sem szolgál egyébre, mint a modern világ és a Piller-fiúk bemutatására), aztán túl eseménygazdag részek következnek lassú, párbeszédekben zajló, intellektuális mérkőzésekkel váltakozva. Ez az ütemváltás szokatlan, de végül is élvezhető. Az előadásmód a lélekábrázolást preferálja: minden szereplő – jellem, komplex és egyedi (Dub, Gap stb.). Az író nem siet, minden helyszíne kidolgozott (szolgálat, erdő, hajó), ezek funkciója, külső képe teljes. A párbeszédek erősen intellektuálisak, sosem fölöslegesek.

Talán ez az egyedi jelleg akadályozta a publikálást? Már nem fogjuk megtudni. Most egy fölfedezésre váró író különleges, korhoz kötöttségében idők fölötti, értékeiben el nem avuló regényét látjuk benne.

S. Sárdi Margit