Kritika: Antal József – Justitia

Antal József, Justitia, Bp., Metropolis Media, 2009 (Galaktika Fantasztikus Könyvek). 425 l.

---

Antal József úgy járt ezzel a témával, mint az egyszeri építőmester. Az épített egy kellemes, otthonos, jó szerkezetű kis házat; ám a ház olyan kedves volt, olyan ígéretes, hogy megnagyobbította. Új, magasabb szárnyakat toldott hozzá, összekötő porticusokat, levezető lépcsőt. Az épület nagyon jól sikerült; persze nem volt többé ugyanaz az otthonos kis ház.

A regény-Justitia elődje egy kisregény vagy mondjuk hosszabb elbeszélés volt, a Galaktika 186. számában jelent meg, és egy kompakt, lezárt magánéleti cselekményt mondott el: igazságot adott az uralomból kiszorított Lannak és a szerelem lehetőségét a Justitiák rendjéből kiszakadt An Ovennek. A regény ennél jóval magasabb szinteket mozgat meg, és tétje is jóval magasabb. Nem csupán két rokonszenves szereplő, hanem társadalmak, államformák sorsa dől el benne, s a tét előbb az egy/két bolygón, majd a galaxisban élő emberek sorsa. A levezetés még ennél is nagyobbra tágítja a látókört, s végül már nem is csak az emberiségért, hanem az értelmes fajok sorsáért aggódhatunk. Mert a „történelmi cselekmény” nem ad biztos reményt az emberiség jobb sorsára: akármennyire bízunk a Pici Lan uralkodói képességeiben és becsületében, az igazságos-bölcs kormányzás sem tökéletes, csak relatív jó, és az adott kor intrikái és orgyilkosságai között nem biztosíték semmire; a Fészek igazsága azonban teljes.

Az új épület (a regény) szerkezetén azért látszik a kétszeri tervezés, sőt, a cselekmény igazából olyan hatást kelt, mintha a mester kétszer rugaszkodott volna neki az átépítésnek. Három jól elkülöníthető tömbre tagolódik (Justitia nyomozása a Sawn-hercegek meggyilkolása ügyében mint a tét első szintje, Lan uralomra kerülése és birodalomépítése mint a tét második szintje, Pici Lan felnövekedése és uralomra kerülése mint a tét harmadik szintje), és bármilyen jól sikerült az epikus átdolgozás, azért az első két „összenyitott épületszárny” statikailag nem viselkedik egyformán. Az első rész cselekménye klasszikusan kerekre zárt és tömör, az azt követő kettőé nyitott, különösen a második részé, amelynek ideje nem is lineáris, az események jó részéről Justitia emlékezéseiből és fiának mondott meséiből értesülünk. A jellemek sem mind viselik zökkenő nélkül a folytatást. Legjobban a Magvető Lan (a Bomlott) jelleme sínylette meg az „átépítést”. (Igazat kell adnunk a felkiáltó Justitiának, „túl sok a Lan ebben a történetben”, 174.) A Magvető Lan olyan jellemet kapott a folytatásban, amely nem folytonos az első résszel: nem látszik semmi ok arra, hogy az első rész Justitiához ragaszkodó, ügyeskedő, de egyenes kis csibésze miért vált becstelen, alattomos árulóvá (már a dramaturgiai szükségszerűség okát kivéve). Képességeit tekintve egy keveset örökölt az Alapítvány Öszvérétől, de a jellemét tekintve nem. A második összekötő rész nem okoz efféle zökkenőt, változik viszont az előadásmód: az epikum-párbeszéd-leírás-belső beszéd aránya az előző részekben kiegyensúlyozott, itt Justitia és Pici Lan gondolatpárbeszéde dominál. Sajátos, de az összekötő elemek emlékeztetnek a Dűne helyzeteire: az első összekötő elemben az uralkodóvá emelkedő Lan névleg feleségül vesz egy rangjabéli királylány-hercegnőt, aki sohasem ismeri meg mellette a házasélet örömeit, gyermeket igazi szerelme, az ágyas szül neki; a második összekötő elemben az apa meggyilkolása után a hatalmat visszaszerezni akaró fiú a nomádokban talál új támogatókat, miután halálos párbaj révén szerzi meg az indigenátust; anyja pofonüti, és átvesz egy spirituális női szerepkört a nomádok között. Meg kell azonban hagyni, An Oven lényegesen kisebb bizalommal viseli sorsát, mint a Dűnében Sihaya.

Hazai sci-fi íróink között alig-alig vannak, akik a tragikum eszközét kihasználnák. (Vajon az olvasóközönség esetleg negatív reagálása tartja vissza őket?) Antal József nem fél a regény egy nagyon vonzó hősét és kibontakozási lehetőségét föláldozni; ám ő is vonakodott következetesen alkalmazni a tragikumot. (Ennél konkrétabb a kritika nem lehet a leendő olvasókra nézve…) Olvasó lelkünk, mely hőssé vált a tragikus veszteségbe beletörődve, visszatér kispolgári önmagához, és örömmel nyugtázza a rossz dolgok elmúltát.

Mindemellett meg kellett oldani, hogy a födém az egész új építményt betakarja: ez az összetartó elem a narrátor Justitia, aki az újabb részeknek is tolmácsa marad (az Epilógust kivéve, amely a belső beszéd addig követett narrációját belső párbeszéddé alakítja), ám a cselekvő hős többé nem ő, hanem a két Lan, apa és fia.

Justitia érdekes jellem és ritka hőstípus. Eleve kivételes figurának született: harcosnak és büntetőbírónak nevelt vak nő, nem a „macsó nők” típusából való, únos-untig ismert alak, hanem egy kistermetű, filigrán Darázs, és főleg talpig, lélekben is nő. Már az első változatban sajátos nézőpontot adott neki a látás nélküli érzékelés, illetve a más szemével látás, ez itt is eredményez néhány érdekes látószöget. Jól képzett harcos és gondolkodó, így érzékel mindent, amire az olvasónak szüksége van, ám eredeti és lázadó, sőt, a második és harmadik részben indulatos és zabolátlan. A hangja élvezetesen eleven és pimasz, s tekintve, hogy az egész művet az ő hangján halljuk, ez sokat jelent. Úgy tűnik, ez az indulatosság a harmadik részben kissé túlhajtott és céltalan: nem ad új, sajátos látásmódot, nem egészíti ki a lehetőségek latolgatását,  még csak az olvasó félrevezetését sem szolgálja: nem előre viszi a cselekményt, hanem helyettesíti. Ez a jelleg elveszi az egykori Justitiától a gondolkodás koncepciózusságát, és anyai minőségéből is sokat levon: ezzel a hanggal, helyesebben alapállással nem segíti a fiát, hanem kötekedik vele, olykor a hiszti határáig; mintha a hang eluralta volna a jellemet, a gúny nem a fia mellett, hanem ellene dolgozik.

Férfias hősiessége, uralkodásra nevelt egyen-sajátságai ellenére vonzó egyedi jellem maradt a két Lan, apa és fia; a harmadik Lan, a Bomlott nem igazán motivált a negatív szerepkörben. Kellemesen egyénített alakok bukkannak föl az udvarban: a képzett orgyilkos muunshai, Hakón, az elegáns pederaszta, Marnn, de a legjobban megalkotott, legérdekesebb jellemek az ed-weni faluban és a muunshai nomád közösségben mozognak.

A számos fölvillanó galaktikus rész-kultúra közül legeredetibb az arki katonáskodó civilizáció, a nhao családszerkezet és a muunshai Vándorok kultúrája. Keveset látunk a bolygókból, de a manthorgok kiváló ötlet: részben a cselekményben töltenek be többször fontos szerepet, részben ellenpontozzák a Fészek nemes demokráciáját.

Az én-regények nem az író nyelvén szólnak, hanem a narrátorén: Antal József egy érzelmekkel, indulatokkal teli, csípős nyelvet használ következetesen Darázs nevében, amelyen csak olykor üt át az író saját költőisége („az ilyen friss legendák nem csapódnak ki csak úgy a levegőből, mint a köd”, 316) vagy saját humora („könyvtárközi kölcsönút”, 395). (Jegyezzük meg ebből az alkalomból: ezeket a lapszámokat az olvasó már fejtörés vagy szembántalmak nélkül visszakeresheti a könyvben, ez a lapszámozás már olvasható.)

De ugyan ki volt az, aki az orgyilkos szó szép számú előfordulását a kötetben orrgyilkos alakban hagyta nyomtatni? És kitől tanulta a szót, Fülig Jimmytől?

S. Sárdi Margit

Comments are closed.