Kritika: Audrey Niffenegger – Az időutazó felesége

Audrey Niffenegger, Az időutazó felesége wholesale nfl jerseys, ford. Gálvölgyi Judit, Athenæum Kiadó, Bp., 2009. 561 l.


Bátorság volt tőlem, hogy időutazós történetbe kezdtem. Olvastam már ilyen elméleteket felhasználó műveket, láttam filmeket is, ám hiába a konyhanyelven vagy szakszerűen leírt tudomány – bár elfogadhatatlan nem maradt a kérdéses teória –, mégis érthetetlenül lebegett a tudatomban a történet során. Így volt ez Az időutazó felesége esetében is. Megpróbálom elmagyarázni, Niffeneggernél miképpen mutatkozik a tudományosság. Nevezzük vezéridőnek a feleség, Claire életének kronológiáját. Erre a szálra fűződnek fel Henry idői: múltja, jelene, jövője egyaránt. Ám nemcsak felfűződnek, hanem átszövik, hurkolják, vagy csak több helyen bolyhosítják. Így kettejük élete olyan lesz, mint egy hosszú, tarka, feslő mohairsál, ami így egy Möbius-szalaghoz hasonlít.

A cím nem félrevezető: bár nemcsak Claire, hanem Henry, sőt lányuk, Alba életéről is szól a kötet, valóban a feleség a központi szereplő és az abszolút hős, aki képes megtartani a mű szerkezetét, aki köré történetet lehet írni. Ám mindezt nem a megszokott narrációs technika (E/3. személyű elbeszélés mindentudó narrátorral) során ismerjük meg. A mű egy újfajta naplóregénynek tekinthető, mert nemcsak egyfős és nemcsak múltról szóló beszámoló: Claire jelenét olvassuk, valamint a Henry különféle időutazásaiból származó, egyes szám első személyben megírt eseményeket, amelyeket a naplóra jellemző dátum- és időjegyzetek egészítenek ki (pl. „1999. december 31., péntek, este 11:55 / (Henry 36, Claire 28 éves)”, 365.).

A történet – bár egyfajta ív és kronológia mégis felfedezhető – többszörösen ciklikus, csak a teljes ismeret után érthető meg igazán: az olvasás előrehaladtával mindig akad olyan fordulat, mondat, ami visszamenőleg fölülírja az addigi történetet, átértelmezteti az addigi eseményeket. Érezhető, hogy nagyon is tudatos, tervezett és kimunkált írói technikával állunk szemben: Niffenegger nem téveszti szem elől a célját, a befejezés úgy teljes és hibátlan, hogy nincsenek fölösleges mondatok, ismételt fordulatok, többször említett (megélt) események. A történet befejezett, ám le nem zárt; éppen ez a misztikus folytathatóság (folyamatosság?) az, amit még a „science”-rész is alig tud racionális érvekkel megmagyarázni. Ugyanis érzelmekről van szó.

Hiába adott egy eleddig föl nem fedezett genetikai betegség (IHSZ: időben hontalan személy, akinek kromoszóma-rendellenesség és a nem megfelelő dopamintermelődés következtében epilepsziához hasonló tünetekkel, valamint fizikai megsemmisüléssel és más helyen, más időben történő materializálódással kell szembenéznie), amit különféle, kísérleti stádiumban lévő gyógyszerkészítményekkel és génterápiákkal lehet ugyan kisebb-nagyobb mértékben befolyásolni, szabályozni, a legnagyobb hatással rá mégis a legalapvetőbb emberi érzelmek vannak. Bár ez az időutazás irányíthatatlan, idővel Henry többször lesz képes arra, hogy elkerülje a múltjában történt fájdalmas eseményeket (pl. anyja halálos autóbalesetét), illetve újra-újra visszatérhessen arra a helyre (pl. a Réti pipis házhoz), ahol Claire éveken át (kb. 15 évig) várja. Ezek az utazások képezik számukra az udvarlási szakaszt, ami egyikük számára sem megszokott, mondhatni nem normális: Claire kislány kora óta ismeri a férfit, és a későbbiek során is (valójában egész életében) vár rá, Henry viszont csak 30 éves korában ismeri fel a nőt, hiába találkozik vele (valódi jelene szerint) 28 évesen. Tehát a cselekmény során kiderül, hogy ezt a nem tudatos időutazást a pozitív élmények és a sokkhelyzetek váltják ki; ez próbára teszi nemcsak Henry és Claire életét, hanem a környezetükét is, ám leginkább mégis a kapcsolatukat.

Niffenegger nem árul zsákbamacskát: nem teszi nevetségessé vagy végletesen egyszerűvé a történetet azzal, hogy a szerelmesek egymásra találásának esetlegességét sugallja. Korán megtudjuk, hogy főszereplőink férj és feleség lesznek, hogy gyermekük születik, hogy a férfi fiatalon és tragikus körülmények között fog meghalni, sőt azt is, hogy egész életük többnyire problémákkal, kellemetlenségekkel, szorongásokkal és reménykedésekkel árnyalt. Az író apró, ám egyáltalán nem jelentéktelen részletekkel tölti fel ezeket a csomópontokat: Claire családjának bemutatása – amellett, hogy egy gazdag, vidéki, művelt és kissé konzervatív, prűd és bigott réteg társadalomkritikája – a családi összetartás jelentőségét hangsúlyozza. Henryt sem csak gáncs nélküli lovagként látjuk: megélhetési, pontosabban túlélési bűnöző, drogfüggő, alkoholista, csélcsap és sokszor durva, erőszakos. Mindemellett kétségtelenül érezhető, hogy a lezser álarc mögött őszinte, betegsége következtében végtelenül magányos és szeretetéhes figura rejlik; nem szánni vagy sajnálni való alak, ugyanis (Claire-rel, Claire miatt, Claire-ért) képes megváltoztatni az életét.

Niffenegger hitelesen mutatja be a fiatal felnőttek életét (szexuális értelemben is), a korosztályi célokat és hibákat, ám az idősebb szereplők (pl. szülők, ismerősök, barátok) sajátosságairól ugyanúgy nem feledkezik meg, mint a következő generációról: elegendő egy-egy félmondattal vagy helyzetleírásnak szánt közbevetéssel utalnia például Kimy halott gyermekére (376), Richard gyászára (246) vagy Alba elkényeztetettségére (518; 521).

Mindent kétféle, ám egymásnak ellent nem mondó szűrőn keresztül ismerünk meg: csak Claire és csak Henry narrációiból szerezzük ismereteinket mind az eseményekről, mind az összes szereplőről, ám elsősorban mégis Claire-től. Claire valójában sztereotipikus női alak. Egy passzívan befogadó, önzetlen, még jóval a gyermeke születése előtt is anyai ösztönökkel rendelkező, rezignált hős, aki többnyire tehetetlenül asszisztál férje életéhez: kodependenssé, társfüggővé válik. Ez nem csak azt jelenti, hogy képtelen férje nélkül élni, hanem azt is, hogy férjével sem: saját személyisége, tettei a férfi (jelenléte, hiánya stb.) miatt állandóan alakulnak, változnak, módosulnak; Claire ki van szolgáltatva e rendszeres szabálytalanságnak. Tragédiája nemcsak a Pénelopé-féle örökös várakozásban rejlik, hanem abban is, hogy mindezt anyaként is újra átéli (Alba is időutazó géneket örököl), illetve hogy ő normális, így nem lehet ott, ahol Henry és ahol Alba, sőt ahol Henry és Alba („Próbálok könnyed hangon beszélni, mintha nem kínozna a dolog igazságtalansága, mintha nem szégyellném sértődöttségem, amikor Alba beszámol a Henryvel való találkozásairól, miközben iszom minden szavát. 550).

Niffenegger ábrázolása nem direkt és szokványos. Akad benne pl. naplójelleg („1992. június 10., szerda (Claire 21 éves) / CLAIRE: Egyedül ülök egy parányi asztalnál a Café Peregolisi, egy tiszteletreméltó patkánylyuk kirakatában, ahol pompás kávét főznek.” 261; váratlan mondatok: „– Mondja, Claire: egy ilyen bájos lány, mint maga, mi a fenének akar hozzámenni a fiamhoz? […] / – Mert nagyon, nagyon jó az ágyban. […] / Touché, drágám – mondja. 260); nem várt fordulatok („HENRY: A hálószobában állok, a jövőben. […] Lenézek Claire-re és magamra, ahogy alszunk. Olyan érzés, mint a halál. […] Megrohan a vágy, szeretnék minél jobban Claire-hez kötődni, itt lenni, most. […] Claire rám néz, és azt gondolom, nem létezem, és egy pillanat múlva elfordítja a fejét, és meglát engem. Felkiált, nem túl hangosan, és visszanéz rám, aki fölötte vagyok, benne vagyok. Aztán már emlékszik, elfogadja, ez eléggé fura, de oké, és ebben a pillanatban jobban szeretem az életnél.” 398-399); megrázó szavak („(Claire 15, Henry 38 éves) […] Kezdek bepánikolni. – Megölte magát. – Egyre biztosabb vagyok a dolgomban. Mindig ettől féltem a legjobban. / – Nem. Nem. Egyáltalán nem. / Henryre meredek. Nagyon szerencsétlennek látszik. Nem tudom eldönteni, igazat mond-e. Ha olvasni tudnék a gondolataiban, mennyivel könnyebb lenne az élet. Mama. Jaj, mama. […] HENRY: Ez iszonyatos. Nem hagyhatom ilyen állapotban Claire-t. – Petefészekrák – mondom nagyon halkan. / – Hál’ istennek – mondja, és sírni kezd. 99-100); nőíró létére férfi szempontú monológ („Amikor az ember együtt él egy asszonnyal, mindennap tanul valamit. Eddig azt tanultam meg, hogy a hosszú haj egy szempillantás alatt eltömi a zuhany lefolyóját; hogy nem ajánlatos az újságból kivágni semmit, amíg a lapot nem olvasta a feleséged, még ha az illető újság egyhetes is; hogy kétszemélyes háztartásunkban én vagyok az egyetlen, aki háromszor egymás után hajlandó vagyok ugyanazt vacsorázni duzzogás nélkül; és hogy a fejhallgató arra való, hogy a házastársat megóvja házastársa zenei túlzásaitól. 307); publikus, ismert adatok, információk például a 9/11-es események kapcsán (427). Az alakok jellemei árnyaltak. Emiatt a mű üzenete – kétségtelen, hogy az önzetlen szeretetről és a kitartó, hűséges (női és férfi) szerelemről szól – nem elcsépelt, és nem kelt giccses hatást. A szókimondóan őszinte hangvétel és az ellenkező nemű perspektívából született ábrázolások életszerűvé és hitelessé teszik a művet. Az író könnyen elhiteti olvasójával, hogy ha mindez nem is történt meg, legalább annyira valódi lehetne, sőt ilyen a valódi.

Niffenegger soha nem esik ki az épp aktuális szereplő karakteréből, írói stílusa és – egy Claire-féle visszaemlékezés (453-457) kivételével – szerkesztése is konzekvens marad. A  mű megírását komoly kutatói munkának kellett megelőznie (pl. Claire papírkészítési munkái, Henry tudós, szakkönyvtáros szerepe), és minduntalan érezhető Niffenegger széleskörű műveltsége (német és francia nyelvtudás, egyetemes irodalmi és társadalomtörténeti ismeretek, képzőművészeti, valamint komoly- és popzenei tájékozottság, stb.) Olvasottságáról árulkodik, hogy nemcsak a regény elején és végén használ számos műrészleteket mottóként vagy epilógusként, a műben is könnyen idéz kevéssé ismert, ám az adott esemény vagy szereplő szempontjából kifejező verssorokat. Fajsúlyos szerepet kap az amerikai élet, a michigani táj és városai, valamint a mindennapok márkanevekben fogalommá vált tárgyai, használati cikkei ugyanúgy, mint a zenei, kultúr- és bulvárszereplők példái. Mindezek egy nem amerikai számára zavarók, értelmezhetetlenek lehetnek; a fordító azzal, hogy nem igyekezett ezeket az amerikai sajátosságokat magyarosítani, és ki sem hagyta ezeket az elnevezéseket a fordításból, megőrizte a mű eredeti stílusát. Egy európai számára talán még a laza, humoros, riposztokkal tarkított párbeszédek, a rövid, szokatlan mondatokból és minősítésekből álló leírások és a feszes, főbb vonásokban megragadott, túlírtságtól mentes jellemzések, valamint a számos helyen már-már obszcén kifejezések, rusztikus szavak is megnehezíthetik a befogadást (elfogadást), ám ha mindezen vonások hiányoznának, vagy szokványosabb, letisztultabb formákban jelentkeznének, megváltozna az értelmezés és a hatás.

Végezetül a kiadói munkáról. A szerkesztés szinte hibátlan, a tördelés ésszerűsége, az átlátható tagolás a történetnek megfelelően alakul. Bár a könyvészeti adatok hiányosak, jómagam az először 2003-ban kiadott mű athenæumi újrakiadását olvastam, amelynek borítója a tavaly ősszel a mozikban bemutatott film egyik plakátját imitálja. Kívánom, hogy a film hatására (is) váljon ismertté a történet és az írónő stílusa, munkája. Meglátásom szerint nem a klasszikus sci-fi rajongók és a klasszikus romantikus regények szerelmesei fogják választani ezt a könyvet. A kötet remek példa a szórakoztató irodalom különféle tematikáinak egymást nem kizáró együtt létezésére.

Pogácsaminősítés: Ez már nem pogácsa, hanem egy tésztájában épp kellően édes, megfelelően kelt fánk.

Lamos Angelika

Comments are closed.