Kritika: B. Kósa Katalin – Taposó

(B. Kósa Katalin, Taposó, Új Galaxis, 2008/2. 142–145.)

A történet középpontjában egy megosztott világ alsó és fölső szintje áll, egy disztópikus társadalom alsó és felső rétege, s benne egy lány utópisztikus álma, hogy felkerüljön a felső, napszinti, fényes világba, ahol a kiváltságosok aratják le azon babér-fénymorzsákat, amelyeket az alant világ lakói a sötétből áramfejlesztők segítségével kitaposnak magukból.

Hírnév, fény, izom, csillogó barna bőr és siker: ezt jelenti a napszint, ahol soha nem kell kitaposni a magunk krajcárját, mert ingyen van minden energiacella. Szürkeség, sötétség, inas test és sápadt bőr az alsó szinteken, ahol csak taposással lehet a magunk áramát előállítani és a mindennapokhoz szükséges feltételeket ezzel előteremteni.

Realisztikus társadalomkritikai ötlet B. Kósa Katalin Taposó című novellája, a Sportpályázat 5. helyezettje. Már önmagában a cím is beszél, s számos asszociációs nyalábot, nyelvi játékot hív elő a szerző több síkon működő jelképrendszere. Grimasz egy torz világ felé, amely akármelyik társadalomra ráillik, ahol a „vedd el, és uralkodj” elv működik.

A történetbeli szürkeségből kiemelt hős Liv, akinek minden vágya, hogy egy tévés kvízverseny segítségével feljusson a napszintre, s megpillanthassa azt a világot, ahol barátnője bátyja aktív sportoló. Egy alkalommal fölmegy egészen a napszint bejáratáig, várva, hogy kinyissa a kaput valaki, és így bekukkanthasson a nyíláson keresztül odaátra. Várakozás közben rátör az álom, s mire felébred, már se kabátja, se mobilja, se energiacellája. Rohan lefelé a munkahelyére, s beáll a taposómalom sodrába, hogy elhasznált gépeket bontson alkatrészeire. Munkájából lesz pénze, amit aztán elkölthet ételre, s ezzel belső energiához jutva külső energiatermelésbe kezdhet újra és újra és… Filmszakadásszerű a novella vége, a főhős és az olvasó magára marad a kisemberek mindennapos álmai szintjén tapodva toporogva. Marad a napi rutinmunka, a mókuskerék, a munkahelyi dobozolás és szerelés, a fizikai munka, tovább taposni az álmok után, mert hátha… Itt nem másokon át, hanem csakis saját magunk kenyerét (és sírját) taposhatjuk ki.

A novella ihlető ötlete akár egy szobabicikli-reklám is lehetne „Fogyjon tévénézés közben!” szlogennel. „Bármilyen műsort megnézhet, csak tartsa életben! Gondoskodjon folyamatos áramlöketről!” A történet azonban nem a fogyókúra egyik hatékony módját kívánja középpontba állítani, hanem mókuskerék életünk taposóhadjáratát. A novellának mindazáltal van egyfajta gazdasági, sőt gazdaságossági időszerűsége. Egy áramfejlesztő bicikli (a novellában taposóról van szó, de arra asszociálunk, amire akarunk) révén vajon milyen és mennyi háztartási gépet tudnánk működtetni? Noha a lenti világ sivár, és „ki-ki a maga fényének kovácsa” alapon működik, jóval energiatakarékosabb, mint a fenti világ, amely a szórakozást hivatott reklámozni. Az energia végességének és különböző felhasználásának problémafelvetése aktuális, bár a történet célja csak a jelzés, nem az, hogy erre megoldást kínáljon. Egyébként nem biztos, hogy egyik vagy másik dimenzió boldogságfoka között különbséget kell tennünk: nem kapunk bepillantást, ott fent mi is zajlik tulajdonképpen, valóság-e, avagy csak egy reklámfogás, amit a tévédoboz közvetít. A történet szempontjából azonban ez nem is lényeges, a szereplőkben e kérdés nem merül fel.

A jellemrendszer nem törekszik alaposság kidolgozottságra, Livtől eltekinteve a többi szereplő alakja elmosódott, mintegy beleolvad a lenti világ szürkeségébe. A hangsúly a megalkotott környezet hiteles ábrázolására esik, a két világ jól elkülöníthető leírásával, érzékeny hangulatfestéssel. A történet tömörsége és különösen a záró szituáció éppen azért olyan csábító, mert tovább szőhető, gondolható. A fontos az, ami van, nem pedig az, ami lehetne – de mint mindenkit, úgy Livet is a remény és a kíváncsiság tartja a taposópad mellett.

Szarka Emese

Comments are closed.