Kritika: Bán János – Csillagárnyék

(Bán János, Csillagárnyék = Csillagárnyék, Debrecen, Cherubion, 2005. 186-346.)

A sejtelmes Csillagárnyék címet viselő kisregény az ötszörös Zsoldos Péter-díjas Bán János alkotása. Mivel a szerző számos Zsoldos-díjából egyet regényével, a Isten hajóival, négyet pedig novelláival nyert el (2000: Bálnaraj a Crassus felett, 2001: Off Topic, 2002: Suicid Harry, lázadó Henry, gyilkos Rick, 2008: A. K. I.), nagy érdeklődésre tarthat számot ez a két forma kereszteződéséből származó mű. Eleddig úgy tűnt, hogy a Kim Lancehagen álnevű alkotónak sokkal jobban áll a novellaforma, mint a nagyregény. Ötleteit jó tempóban építi föl (gondolunk a Mózesre), a hátborzongató hangulatot gyorsan kiépíti, és rövid távon sikeresen tartja fönn (itt az Én csak adok egy jelet a gépnek juthat eszünkbe). Egy nagyobb történetív, egy egész világ felépítése viszont (legalábbis az Isten hajói tanúbizonysága szerint) kisiklik a feszes szerkezetekben brillírozó szerző ujjai közül. Így hát nagy várakozással tekinthetünk előre: a szerzői alkat melyik fele fog érvényesülni a Csillagárnyék kereken 160 lapján.

A kisregény témája eléggé összetett: a cselekmény egy disztopikus környezetbe helyezett science-fiction krimiként indul, amely a sötét jövőkép ábrázolása közben észrevétlenül fordul át összeesküvés-elméletbe (esetünkben persze jogosabb volna összeesküvés-gyakorlatot mondani).

Az atomháború utáni jövőben az emberiség a Citadella nevű építmény belsejében él, amely három szintre tagolódik: Avalonra, a kiválasztottak idilli élőhelyére, a tömegeknek szánt Gyomorvilágra és a kettőt elválasztó Köztesszintre, amelynek lakói Avalont védelmezik az alulról jövő betolakodókkal szemben. A történet központi figurája Zake Mallstroem határőr, akit felkérnek, nyomozza ki Theo Dale avaloni mérnök halálának okát. Miközben Zake nyomoz, rábukkan… nos, ennél a pontnál kellene valami olyasmit mondanunk, hogy „rádöbben, hogy sokkal sötétebb titkok rejlenek az események mögött”, legalábbis ha nem akarnánk lelőni a történet végkimenetelét. Annyit azért el kell árulni az elemzés kerekségéhez, hogy a cselekmény további részében szerepel egy Bárka elnevezésű űrhajó, amin többek kijutnak a Citadellán kívülre – ami jelen esetben az űrt jelenti.

Érdekes ez az ábrázolt világ. A Gyomorvilág – Köztesszint – Avalon hármasság azt sugallja, hogy valamiféle élő organizmus belsejében mozgunk. Ezt meg is erősíti a záróképek egyike, amikor a távolodó Bárkából visszatekintő Zake olyannak látja a Citadellát, mint „egy megkövesedett testet. […] az a bizarr gondolatom támadt – mondja –, hogy a Teremtő, aki valaha ezt az egészet kezdte, nem hagyott el soha bennünket. Mindvégig a részei voltunk” (343). A Citadellán belül pedig egy jellemzően lancehageni, kísérteties világot találunk. A halottak lelkei nem távoznak, hanem megpróbálnak betörni a betegségektől legyengült élők testébe. A Gyomorvilágban szó szerint egymáshoz préselődött tömegek tengetik napjaikat, a Köztesszint csak egy hajszállal jobb, pontosabban azzal a pár négyzetméteres patkánylyukkal, amit Mallstroem a szolgálataiért cserében kap. Az orvosi ellátás annak fejében jár, hogy sikerült-e a kellő mennyiségű szökni próbálót levadásznia, miközben az állam által kiutalt felesége és annak szeretője éppen készül meggyilkolni Zake-kel közös gyermeküket.

A történet elbeszéléstechnikája a Bán János munkáit eddig is meghatározó jegyeket mutatja. A legszembetűnőbb a majdnem következetesen végigvitt egyes szám első személyű elbeszélésmód. Ez még a sokadik Lancehagen-novellában is frissnek hat, annyira ellentétes az uralkodó narrációs szokásokkal. Mivel nagyon szubjektíven mutatja meg a történetet, segít ébren tartani a feszültséget, hitelessé teszi az összeesküvés nyomainak finom adagolását, a ráismerés késleltetését. Arról nem is szólva, hogy a történeten belül feltételezett olvasónak szóló, gyakori kiszólások („Tudni szeretnéd, hogy kezdődött? Elmondom, van időnk, végülis lehet, hogy csak évszázadok múlva érkezünk meg”, 186) folyamatosan izgatják a fantáziánkat, hogy kinek is íródhatott ez a szöveg. A lepel erről természetesen csak a kisregény végén hull le, az üdítően komoly befejezésben. Igazat szólva, a mai irodalomban ritkán olvasok ilyen őszintén megélt (és nem túlméretezett) pátoszt.

Az E/1. személyű elbeszélésnek azonban vannak veszélyei, amelyeket a szerző nem kerül el. Ilyen a nézőpontváltás, olyan jelenetek leírása, ahol Zake Mallstoem, az elbeszélő nincs jelen (pl. ahol Arkady, a Citadella teremtője beszélget kedélyesen Seth-tel, az összeesküvés szervezőjével), itt természetesen E/3. személyű leírást találunk. Arra viszont nem kapunk magyarázatot, hogy ezek a megváltozott nézőpontú részek hogyan kerülhetnek Zake feljegyzései közé.

Szintén jellegzetesen lancehageni a visszatérő szövegrészek alkalmazása. Ezek a regényben Zake Mallstroem és lánya, Bird álmaiban jelennek meg, sokszor szó szerint ismétlődve. Először furcsának tűnnek, nehéz őket értelmezni, a történetbe illeszteni. A cselekmény előrehaladtával viszont egyre inkább megértjük vagy talán inkább megérezzük az értelmüket. Sosem logikusan, inkább hangulatukkal, sejtésszerűen kapcsolódnak a történethez, és tovább mélyítik a történet misztikus vonulatát.

A harmadik felbukkanó eszköz a hagyományosan nem irodalmi szövegfajták beemelése. Ez is szinte Bán János írói kézjegyévé kezd válni (a Off Topic-tól kezdve az A.K.I.-ig végigköveti pályafutását). A Csillagárnyékban ezt képviselik a WEO-nak nevezett irányítórendszer álomtervező szoftverének rendszerüzenetei. Ez a szerkezet az Avalon-lakók életét tervezi meg alvás közben, összehangolja következő napjukat az optimális munkavégzés és a konfliktusok elkerülése érdekében. Zseniális, nagyon valószerű leírás – ám itt is felmerül a kérdés: hogyan kerülnek a rendszerüzenetek Zake Mallstroem monológjába?

Utolsó megfigyelési szempontként meg kell említeni a történetet átszövő utalások hálóját, amivel Bán történelmi-mitológiai hangulatot és egyfajta misztikumot sző a kisregénybe. Megjelenik itt az ókori Görögország (Keanos, az Avalont körülvevő felső tenger neve; Arkady, a Citadella megteremtője), a Biblia (a Bárka által képviselt Noé-párhuzam, amit Zake lányának, a harcokban kulcsszerepet vállaló Birdnek a neve egészít ki), az Arthur-mondakör (Avalon), de emellett Egyiptom is (Seth, a főgonosz, aki ráadásul a Gyomorvilágból érkezett Avalonba mutáns csecsemőként). Ez a kaleidoszkópszerű sokféleség megerősíti bennünk az érzést, hogy a történetben az egész emberiség sorsáról van szó; más szempontból viszont kissé szétszórt válogatás.

Furcsa mű a Csillagárnyék. Több ponton is bele lehet kötni (mint föntebb látható), mégis eladja magát. Nagyon fontos eleme a hatásnak, hogy Bán János átmentette a novelláiban használt jó tempóérzéket és a feszültség adagolását, viszont kiterjesztette a világ leírását. Ebben a kisregényben is a novellai elemek a jobban megoldottak, a regényekre jellemző hibák azonban nem olyan erősek, hogy elrontsák az élményt. Sőt, még az is lehet, hogy ez lesz az ideális irány Bán János számára. Ha már ragaszkodik hozzá, hogy novella helyett regényt szeretne írni.

Papp Ágnes Veronika

Comments are closed.