Kritika: Csepregi Tamás – Szintetikus álom

(Csepregi Tamás, Szintetikus álom, Bp., Tuan, 2009.)

Vegyünk egy tehetséges ifjú írót, egy a modern fantasztikus irodalom iránt elkötelezett kiadót, némi tíz-tizenöt évvel ezelőtt divatos kiberpunk-hangulatot és -nyelvezetet, árnyalatnyi parapszichológiát, egy jó adag noirt, egy csipetnyi szentimentalizmust, egy késhegynyi tündérmesét, fűszerezzük meg bőségesen couleur locallal, rázzuk össze – és mit kapunk? Ha akarjuk, egy átlagos magyar sci-fit, ha akarjuk, az utóbbi évtizedek egyik legjobb magyar tudományos-fantasztikus szerzői novellagyűjteményét.

Csepregi Tamás Szintetikus álom című novellaciklusa nem túl optimista a jövőnket illetően: a 2020-as évek világjárványa után a szérumot gyártó Pest-Buda Agglomerátum Rt. (mai fogalommal élve ez szó szerint Zrt.) irányítja a város életét, ám a város szívében elterülő, fallal körülvett Kínai Legitim Körzet befolyása sem elhanyagolható. A városon kívüli világról nem sokat tudunk meg, legfeljebb annyit, hogy a nagyvárosokon kívül nem lehet valami rózsás – és hosszú – az élet, a legfőbb kiadható büntetési tétel, a város határain túlra történő deportálás alighanem egyenlő a halálos ítélettel. Európa nagyvárosaiba vonattal juthatnak el a kiválasztott kevesek, de ezek igazán szigorúan ellenőrzött vonatok; a pályaudvarok személyforgalmának ellenőrzése a legszigorúbb keretek között zajlik.

Ebben a környezetben élnek a novellák hősei és antihősei: átlagemberek, kis- és nagystílű bűnözők, céges és „állami” nyomozók, üzletemberek – lázadók, a rendszer működtetői, kiszolgálói és áldozatai egyaránt. Közülük egyesek a novellaciklus vissza-visszatérő szereplői, mások csak egy novellában szerepelnek.

De lássuk a novellákat egyenként:

A kötet nyitónovellája, a Kontakthiba a háttérvilág bemutatása mellett ízelítőt ad a kötet hangulatából, témáiból, helyszíneiből és karaktereiből, különös, megrázó végkifejletéről pedig az olvasó a későbbi novelláktól remélheti, hogy magyarázatot nyer majd – mindhiába.

A sárkány röpte a kötet egyik legkevésbé sikerült, legkiszámíthatóbb, legsablonosabb darabja lenne, és szerepe a háttérvilág bemutatásának árnyalására korlátozódna, ha befejezése nem mutatna ilyen érzékletes képet a függőség hatalmáról. Érdekes lenne tudni, vajon a novella szövegének nagy része csak felvezetésként született a zseniális lezáráshoz (ez esetben a szöveg túl hosszúra sikerült), vagy pedig lineáris írásmóddal készült (ez esetben egy középszerű írásból vált a kötet többi novellájához méltó darabbá egy kiemelkedően jó írói döntés következtében).

A Tétre, befutóra a váltott elbeszélők narrációs technikáját alkalmazva meséli egy bűncselekmény történetét, már-már zavaró, tündérmesébe illő befejezéssel, amely csak egy későbbi novella fényében válik elfogadhatóvá.

Az Analóg dallamok a kötet legrövidebb írása, lényegében egyetlen nosztalgikus hangulatra épül, ugyanakkor remek alkalmat teremt benne a szerző a háttérvilág történetének alaposabb bemutatására, anélkül, hogy ez megtörné az elbeszélés folyamatosságát, s ezáltal válik az írás a novellaciklus egyik központi, összetartó darabjává.

Az óriás noirba oltott mese a szerelem hatalmáról és annak korlátairól; szentimentalizmusa és az ábrázolt világ keserű realizmusa együttesen teszi a kötet egyik tetőpontjává.

Az utolsó utáni pillanat ismét egy hangulatos noir/krimi, remek csavarral a végén.

A Puszta formalitás a kötet egyik korábbi novelláját helyezi új megvilágításba (a minőség szempontjából is), s egyúttal további betekintést enged a 21. század végi Pest-Buda irányításában fontos szerepet játszó kínaiak gondolkodásmódjába és céljaiba.

A Szintetikus álom alighanem a cím hangulata miatt lett a kötet címadó novellája; sem keserű mondanivalója, sem kidolgozottsága nem elegendő ahhoz, hogy a kötet írásainak átlagszínvonala fölé emelje. (Bár ez leginkább a többi írást dicséri, hisz a virtuális valóság – a kötetben több helyen megjelenő – problematikájának kiváló feldolgozása a novella.)

A kötetet záró Negatív visszacsatolás a Kontakthiba főhőseinek húsz évvel korábbi, fiatalkori kalandjait meséli el; jelentős értéktöbbletet nem ad a kötethez, leginkább egyfajta függeléknek tekinthető. Ugyanakkor a novella (és a könyv) zárómondata a húsz évvel későbbi események tükrében újabb példája a szerző cinikus, fanyar humorának, melyet több helyen is megcsillant a kötet írásaiban.

A kötet erényei ellenére néhány hibája mellett sem mehetünk el szótlanul. A Kínai Legitim Körzetet körülvevő fal magassága az egyik, amit egy jó szerkesztő egységesített volna, ugyanis a fal hol húsz, hol pedig hat méter magas, pedig, mint megtudjuk, magassága mindenütt egyforma. Ezen az egyértelmű bakin kívül három olyan, némiképp megkérdőjelezhető, bár lehet, hogy tudatos megoldás volt, amit nem tudok szó nélkül hagyni. Az egyik az az állítás, amely szerint a KLK egy egész kerület területén épült, ami a cselekmény későbbi, a KLK-n kívüli helyszíneit figyelembe véve csak akkor lehet helytálló, ha a Palotanegyed még a 2020-as években bekövetkező összeomlás előtt kiválik Józsefvárosból, ami, ha így történik, pár szavas kitérőt mindenképp megérdemelt volna. Ennél némiképp felháborítóbb, és azt hiszem, sokunk szemében bicskanyitogató állítás az, amely a KLK helyén lévő terület lakóit minősíti, ráadásul rögtön a kötet elején („…egész kerület volt azon a helyen, a nyolcadik, régi híradások szerint a legrosszabb. Csupa mocsok, bűn, a társadalom hulladéka.” 14). Ez volt az a pillanat, amikor kis híján a sarokba vágtam a könyvet: az én otthonomról senki ne merészeljen ilyet állítani, pláne ne a közeli jövőre vonatkozóan! (Mint később kiderült, szűk értelemben vett szülőföldem mégis a leendő KLK határain kívül esik, ám ez cseppet sem enyhített felháborodásomon.) A harmadik ehhez képest igazán apróság: a kínai menedzserklán-vezető felháborodása, amit a pest-budaiak hibás kandzsi-használata vált ki. Tudtommal a kandzsik a kínai hanzi írásjegyek japánok által leegyszerűsített változatai; szégyen, hogy ezek a buta pest-budaiak meg sem próbálják az eredeti, kínai írásjegyeket írni rosszul…

Említést érdemel még a kötetben szereplő novellák sorrendjének megválasztása. Eleinte érthetetlennek tűnik, miért ebben a sorrendben követik egymást az írások, ám a kötet végére érve kiderül, nem volt rossz döntés ezt a sorrendet választani. Egyértelmű, hogy a kötet nyitónovellája csak a Kontakthiba vagy az Analóg dallamok lehetett, mivel ezek mutatják be legrészletesebben a történetek hátteréül szolgáló világot, és a kettő közül egyértelműen a Kontakthiba a sokkolóbb hatású, inkább a kötet elejére kívánkozó írás. A többi novella sorrendjének megválasztásában pedig alighanem az az elv érvényesült, hogy azok a novellák, melyekben az egyes visszatérő karakterek szerepelnek, minél távolabb kerüljenek egymástól, a kötet egységességét eképpen, visszautalásokkal is elősegítvén. Mindazonáltal megítélésem szerint hiba volt a kötet három talán legerőteljesebb írását, az Analóg dallamokat, Az óriást és Az utolsó utáni pillanatot közvetlenül egymás utánra tenni.
A novellák stílusára, nyelvezetére nem lehet különösebb panasz, bár egy-két vitatható kifejezés mindenképp kiszűrhető lett volna a végleges változatból. (Szerintem olyan szó, hogy „beinvitál”, nem létezik, a „baszd meg”-et pedig külön és sz-szel kellene írni, ugyanis másképp írva a kötet stílusától idegen, szükségtelen finomkodásnak hat.) Ezen kifejezések száma azonban nem hogy nem haladja meg, meg sem közelíti a kortárs magyar sci-fiben megszokott átlagot.

Összességében, minden hibájával és esetlegességével együtt, a Szintetikus álom egy tehetséges, kiforrott, magabiztos elsőkönyves szerző kiválóan megírt, bár kliséktől korántsem mentes, mégis ötletekkel bőségesen tűzdelt, remek atmoszférájú műve, mely bár korszakalkotónak korántsem nevezhető, mindenképp méltó folytatása a magyar tudományos-fantasztikus irodalom számunkra, Budapesten élők számára egyik legérdekesebb, a jövő Budapestjét (Pest-Budáját) bemutató hagyományának.

Rinyu Zsolt

Comments are closed.