Kritika: Elizabeth Moon – A sötét sebessége

(Elizabeth Moon, A sötét sebessége, ford. Gálvölgyi Judit, Bp., Metropolis Media, 2009.)

A személyiség megváltoztatásának, önmagunk elfogadásának kérdésével foglalkozik Elizabeth Moon magyarul nemrég megjelent tudományos-fantasztikus regénye. A szerző, aki saját tapasztalataira támaszkodva írhatta meg művét, hangsúlyozza, hogy személyes érintettsége ellenére igyekszik elfogulatlannak mutatkozni, noha ez az elfogulatlanság nem mindig érzékelhető – ez talán nem is várható el egy olyan alkotástól, amely meglehetősen szokatlan szemszögből ábrázolja a közeljövőt.

Az autista Lou, a történet elbeszélője jellegzetesen a társadalom peremén élő figura, akivel az olvasó mégis könnyen és természetes módon lesz képes azonosulni. A főhős belső világának bemutatása hiteles és plasztikus: a néhol már-már túlzóan pontos, tárgyilagos elbeszélésmód, a rendszeresen, szinte monoton ütemben visszatérő problémák, kérdések nagyszerűen érzékeltetik Lou sémákon és rituálékon alapuló gondolkodásmódját.

A folyamatosan ismétlődő problémák ellenére a megfogalmazás korántsem gépies vagy primitív. Ellenkezőleg, az elbeszélő lelkiállapotának hű tükre: a történet előrehaladtával mind nagyobb intenzitással kerülünk szembe ugyanazzal a problémával: a tudatlanság és tudás szembenállásával. Lou jelképrendszerében ez a sötét és a fény szembenállásának felel meg, s néhol szinte költői kifejezést nyer. Ez a költőiség kissé zavaróan hat annak fényében, hogy az elbeszélő többször hangsúlyozza a metaforák és átvitt kifejezések értelmezésére való képtelenségét – ennek ellenére többször maga is használ ilyeneket. Ez részben persze a nyelv metaforikus jellegének számlájára írható, s mint ilyen, elkerülhetetlen. Az elbeszélő és a nyelv viszonya azonban tisztázatlan marad, ez szerencsére sohasem gátolja az olvasói élményt.

Az én-formában írt szöveget rendszertelenül közbeiktatott, rövid szakaszok törik meg, egy külső narrátor elbeszélésében. Ezek a szakaszok a főhős tudatából való kilépést, valamint az általa nem ismert események bemutatását szolgálják, egyben rövid pihenőt biztosítanak az olvasónak azáltal, hogy a történetet ismét mintegy saját, hétköznapi szemszögéből követheti. A közbeszúrások szélesebb perspektívát szolgáltatnak, így nem törik meg a cselekményt, sőt, lehetőséget adnak arra, hogy Lou gondolkodásmódját folyamatosan összevessük az általunk megszokottal. Azáltal, hogy az olvasónak lehetősége van felülbírálni a főhős világlátását és tetteit, jobbára sikerül elkerülni, hogy az alakok – a főszereplőhöz való viszonyuk alapján – egyértelműen „jó” és „rossz” csoportokra bomoljanak. Kivételek sajnos itt is akadnak: a nem-autista szereplők között fölbukkannak jól ismert és így némileg előregyártottnak ható típusfigurák (törtető nagyfőnök, elbizakodott tudós, idős, apapótló barát). A pszichiáterek és kutatók bemutatása pedig az egyetlen pont, ahol a szerző elfogultsága jól érzékelhető.

A kategorizálás, skatulyázás mint téma is nagy hangsúlyt kap a műben, mind az autista, mind a nem-autista szereplők gondolkodásában. A főhős szokásokra épülő világában mindennek és mindenkinek megvan a maga helye. Az autistákkal hol szembenálló, hol együttműködő csoportot képező „normálisak” világában azonban szintén jelen van a rendszerezés igénye, amely sztereotipizáláshoz és előítéletekhez vezet. Noha a másság elfogad(tat)ásának kérdése ma már köztudottan lerágott csontnak számít, ebben a műben szerencsére bármiféle ideológia vagy harsány didaxis nélkül olvashatunk róla. A vallást érintő töprengések talán nem okoznak különösebb meglepetést, annál inkább Lou fölfedezése, mely végső dilemmájában csúcsosodik ki: döntéshelyzete csupán látszólagos, hiszen bárhogy is határoz, kiindulási helyzetéhez nem tud visszatérni.

A történet fölfogható ezeknek a szokásoknak és rögzült ideáknak, a szereplők addigi világképének átalakulási folyamataként is. A történet kezdetén mindkét csoport, autisták és nem-autisták meg vannak győződve saját igazukról, szilárd értékrenddel bírnak. Az egyensúly megbomlása fokozatosan, nyugodt tempóban történik. A feszültség észrevétlenül nő, s egészen az utolsó fordulatig a cselekmény viszonylag kiszámítható: bár nem nélkülözi a fordulatokat, az összeesküvés-elméletekben (és szerelmi történetekben) jártas olvasó hamar átlátja a rejtélyeket. A csúcspont, Lou elhatározása logikus és érthető következménye az addig elbeszélteknek, így nem annyira a meglepetés, hanem a visszafordíthatatlanság tudata az, ami drámaiságot kölcsönöz neki. A történet fő mozgatórugója így a főhős gondolkodásmódjának, átalakulásának fokról fokra történő föltárása lesz: a tudományos-fantasztikus-szerelmi krimi filozófiai karaktertanulmánnyá alakul át.

A lassú, mértéktartó elbeszélésmód a mű legnagyobb erősségei közé tartozik, s nem csupán a cselekmény kibontásában mutatkozik meg, de a pontosan kivitelezett, hiteles környezetrajzban is: a fantasztikumot alig egy-két apró utalás erejéig érzékeljük, ezek mégis hihetően és érzékletesen teremtik meg a 21. század harmincas éveinek bizonytalan és fenyegető atmoszféráját, atomháború és környezetszennyezés nélkül is. Eredetisége nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az olvasó megfeledkezzék a regény belső világának fiktív voltáról, s egy kigondolt jövő problémáit saját valós problémáiként kezelje. Az erős atmoszféra a főhős érzékeny karakterrajzával kiegészülve magával ragadó és élvezetes olvasmánnyá avatja a regényt.

A magyar kiadás borítóján látható fülszövegek a mű meglehetősen szenzációhajhász értelmezésére vallanak, ezáltal félrevezethetik, a bosszantóan gyakori helyesírási és sajtóhibák (szavak, szótagok kihagyása, megismétlése stb.) pedig elriaszthatják az olvasót. Ezektől a szépséghibáktól eltekintve a kiadás igényes és méltó a mű színvonalához.

Evellei Kata

Comments are closed.