Kritika: Erdei Anita – A halott ember üzenete

(Erdei Anita, A halott ember üzenete, Új Galaxis, 13, 2008/2. 50-58.)

A novella az Új Galaxis antológia 2008/2. számában jelent meg, amely a jövőbeni sportok témájával foglalkozik.

A novella egy öreg rakétapilóta, Chayim Sarid, összefoglalója a saját életéről. Ennek köszönhetően bár egyes szám első személyben beszél, mégis jobb a rálátása az eseményekre, és ezt nem is titkolja. Gyakran kiemeli egy megjegyzéssel a fontos pontokat, esetleg hogy mit nem tudott még akkoriban, időnként el is kalandozik. A jelenlegi helyzete ismeretlen, csak a saját történetét akarja elmesélni, amit rendkívül gyors tempóval meg is tesz, az életét ötven éves koráig épphogy csak felvázolja. Bármelyik életszakaszát írja le éppen, saját érzelmeinek elemzésére mindig szakít némi időt, és pár szóval jellemzi is magát: többször hangsúlyozza, mennyire önző, Loraine Lacroix-nál pedig kiemeli közös tulajdonságaikat: kalandvágyó, energikus és lobbanékony természetűek. A többi figurát felületesen jellemzi, csak egy-két jelenetről számol be, amikor az ismerősei komolyan befolyásolták az életét, ez alátámasztja az elbeszélő egocentrikusságát.

A bevezetés, ahol Chayim Sarid bemutatkozik, tagadhatatlanul az érdeklődés felkeltését célozza, igazán ügyesen. A fiktív olvasónak, aki a novella világába tartozik, értenie kell, miért különös, hogy valaki élve elszabadult egy Forma-R istállóból, a valódi olvasó viszont csak annyit tud, hogy az elbeszélő egy illegális sport versenyzője volt, minden mást rejtély övez.

Ezután a gyermekkor és Sarid házasságának rövid leírása következik, egészen addig, amíg az elbeszélő depressziós nem lesz. Ez, mint a történet egyik gócpontja, bővebb leírást kap, bár az elhangzó párbeszédekből csak egy mondatot idéz – a novella különben is mellőzi a dialógusokat, elvégre Chayim Sarid nem szépirodalmi műnek szánja az emlékiratait. A nagybácsi, aki belerángatja a versenyzésbe az elbeszélőt, az egyetlen rokon, akiről kapunk némi jellemzést, ezt is az elbeszélő saját szavaival: tekintélyes, Sarid ösztönösen tart tőle, manipulatív és kegyetlen.

Ezen a ponton Sarid ötven év körül jár, ennek megfelelően nem hoz hirtelen döntést, sokáig próbál pszichológus segítségével korának megfelelő életmódot kialakítani, de a küzdelem egyre kilátástalanabbnak tűnik, ő pedig álmodozni kezd a versenyzői életről, s ábrándjait az eseményekhez képest szokatlanul pontosan írja le.

Sarid beszervezéséről sem esik sok szó. Az, hogy nagybátyja háromszori beszélgetéssel tette próbára az elszántságát, enyhe népmesei jelleget kölcsönöz az epizódnak, de egyiket sem részletezi. Találkozik egyik leendő főnökével, ekkor tudjuk meg, hogy Saridnak már van gyakorlata a versenyrakéta vezetésében, majd búcsút kell vennie egész addigi életétől. Ismét csak a saját érzéseit írja le, és beismeri önzését, amiért nem törődött kellőképpen a családjával.

Tömören vázolja azt az időszakot is, amikor csak várakoznia kellett, hogy valódi versenyző lehessen, a rangsorban előtte állóknak meg kell halnia, hogy ő következhessen, és bevallja, hogy akkoriban még egyáltalán nem tudatosult benne, milyen barbár volt a szemlélete a versenyekről. Akkor hallott először riválisáról és későbbi barátjáról, Loraine Lacroix-ról. A nővel csak azután találkozik személyesen, mikor ő lesz az Ionware Blaze versenyzője. Ez életének két legfontosabb mozzanata, tehát bizonyos fokig lelassul a tempó, hogy méltóképpen beszámolhasson róluk. A kinevezéskor értesülünk a körülötte támadt hirtelen felhajtásról, a luxusról, ami ezután körülveszi, és a Loraine-nel való első találkozást is szokatlan részletességgel írja le, szokás szerint párbeszéd nélkül.

Hasonlóan pontos leírást kap Sarid első versenye is, beszámol a próbálkozásokról, ahogy a kezdeti nehézségek után mégis sikert ér el, és ekkor tér rá a versenyek legkegyetlenebb tulajdonságára: az istálló vezetői a pilóta nézettsége alapján kapják a hasznot. Tehát ha valakire nem kíváncsiak elég sokan, rövid úton búcsút mondhat a karrierjének – és ezzel együtt az életének is, hiszen illegális sportról van szó, nem lehet csak úgy kiszállni. Nem is olyan elképzelhetetlen ez, ha belegondolunk, milyen harcok mennek már ma is a tévécsatornák között a nézettségért.

Persze, a népszerűség múlékony, senki sem maradhat örökké a csúcson, Loraine sem. Az ő halála után Sarid úgy dönt, otthagyja a versenyt, méghozzá élve. Persze ehhez szüksége van segítségre, meg is kapja, ám sosem tudjuk meg, kitől, hogy Sarid ne keverje őt még ennél is nagyobb veszélybe. Az, hogy a szökéshez eljátssza a halálát, teljesen logikus, a váratlan csak a menekülési módja: kitranszportálja magát, holott addig egy szó sem esett a technika létezéséről. (Lehetséges lenne, hogy nem ő az egyetlen szökevény, hanem más versenyzők is bujkálnak rajta kívül?)

Ezután a menekülés további része következik, ismét nagyon röviden, a jelenlegi életéről se árul el semmit – miért is tenné, épp elég, hogy feltárja a verseny összes piszkos titkát, miközben még mindig bujkál. Ismét inkább a saját érzéseire koncentrál, aztán a fiktív olvasókhoz fordul: megkéri őket, hogy ne kövessék el az ő hibáit.
Az utolsó bekezdésben pár szóval („Chayim Sarid voltam”) végleg leszámol addigi életével, és a cím kettős értelmet kap: nem csak olyasvalaki szólt, akit a világ már halottnak tart, hanem az elbeszélő is eltemeti addigi önmagát. Az olvasót így a végzet érzésével hagyja magára.

Ajánló

Az ember fejében időnként megfordul a gondolat, hogy szeretne kiszabadulni a taposómalomból, és izgalmasan élni. A halott ember üzenetének főhőse, Chayim Sarid éppen ezt teszi, ráadásul ötven éves férfiként, mikor éppen megpihenhetne, hiszen a gyerekei már kirepültek, lekerült a válláról a felelősség. Őt azonban semmi sem taszítja kevésbé, mint a nyugalom. Fiatalos kalandvággyal mindent hátrahagy, hogy új életet kezdjen rakétaversenyzőként, egy illegális sport játékosaként. Kezdettől tudja, hogy élve nem szabadulhat, egy ideig nem is zavarja a gondolat, csak egy tragikus esemény hatására ismeri föl, hogy ez nem mehet így tovább, és előkészíti a menekülés útját. A sikeres szökés után tárja a közvélemény elé visszaemlékezéseit, az olvasó ezt már a bevezetőből sejtheti. Nem is az eredmény a lényeg, hanem az odáig vezető út.

Akárcsak Chayim Sarid, én is szívből ajánlom a történetet mindenkinek, aki kalandra vágyik, és csak homályos sejtései vannak arról, mi várhat rá, és persze azoknak is, akik szeretik felfedezni a média csillogása alatt rejtőző sötét üzleteket.

Ács Imola

Comments are closed.