Kritika: Fazekas Beáta – Fény a Horizonton; Fordulat

Fazekas Beáta kisregénye és elbeszélése

Fazekas Beáta egy kisregénnyel és egy elbeszéléssel szerepel a 2011-es évi Zsoldos-díjra nevezettek listáján. E műfajok terjedelme érintkezik egymással, elhatárolásuk nem könnyű; inkább csak egymáshoz (ill. a regényhez) viszonyítással történik. Az elbeszélés általában egyetlen cselekménysorozatra épül, a novellánál bőségesebb teret ad a kifejtésre, többszöri helyzetváltoztatás, fordulat van benne, de cselekménye egyszálú. A kisregény nem egyszálú cselekményt tartalmaz, de a regénynél kevésbé mozgalmas a cselekménybonyolítása; inkább a szereplő belső életét ábrázolja. A regényhez képest helyi-időbeli leszűkítés jellemzi, a szerkezet a regényénél egyszerűbb, ábrázolása és nyelve azonban aprólékosabb, csiszoltabb lehet a regényénél. Világa elvileg határolt, zárt, de a tisztán emberi viszonylatokban regényszerű totalitásérzéssel. Ezek alapján szívesebben tekinteném Fazekas Beáta Fordulat c. művét kisregénynek és a Fény a horizontont elbeszélésnek. Egy pályázat kiírásának azonban konkrét pályázati feltételeket kell tartalmaznia, amelynek alapján az említett művek terjedelmük miatt fordított besorolást kapnak.

E lapokon a kisregényekről írott bírálatokat tesszük közzé, de méltánytalan volna, ha az írónőt az olvasó csupán a kevésbé jól sikerült kisregényről ismerné meg, így mellékeljük az elbeszélésről írottakat is. Legyen e párhuzamos bírálat egyben a példája annak, hogy egy írásmű hossza nincs összefüggésben a minőségével: a hagyományosan kiemelkedő hazai novellairodalom a sci-fi területén is számos remekművet hozott és hoz létre.


Fazekas Beáta, Fény a horizonton = Fény a horizonton, Debrecen, Cherubion, 2010. 291-343.

Jó kis kalóztörténet a kisregény, de a feszültséget külső elemekkel kelti föl, elsősorban információvisszatartással, amely a klasszikus mindentudó elbeszélő esetén nem indokolt, az olvasó joggal érzi magát becsapva tőle. A főhős találkozik egy ismerőssel, de az olvasónak nem árulja el, hogy kivel; lefolytat vele egy beszélgetést, de nem osztja meg a tartalmát az olvasóval; kidolgoznak egy tervet, de nem tudjuk, mit; sőt, pótlólag tudunk meg valamit, mintha ez csak most jutott volna az író eszébe (335). Az ilyesfajta információeltitkolás csak asszimmetrikus (egy nézőpontú) elbeszélés esetén indokolt. A kalandok sem mindig fakadnak belső szükségszerűségből, némelyiket határozottan külső ok, a véletlen hozza, maga a csúcspont, a főhős megmenekülése is tucatnyi véletlen (de mekkora véletlen!) együttes eredménye, van köztük, amelyik olcsón ismerős (a menekülő űrhajó aszteroida-mezőben tűnik el az üldöző elől).

A fő problémára végül is nem kapunk igazán jó magyarázatot (ha a titokzatos hodarták katonai kísérlet eredményei, miért hagyja őket a hadvezetés szabadon kóborolni, üldözni, páriává lenni?). Az írónő a hősével lelki csiki-csukit játszik, hol a nemeslelkű rabló, hol az üldözött ártatlanság, hol a feltörekvő szegény ifjú vagy épp a titokzatos társaság tagja szerepet kapva elő tetszés szerint. A figuráknak nemigen van jellemük, így tetszés szerint sodródhatnak a jó oldalról a rosszra vagy vissza. Szinte sajnálnunk kell, hogy olyan jó kitalálmányok, mint a hodarták vagy a grivoni apácák ilyen szerény célra használódnak el. Mindazáltal az események gyorsan peregnek, a párbeszédek gyorsak és lendületesek, s noha a környezetrajz a szerénynél is szerényebb, a kísértethajó ad némi színt a cselekménynek.



Fazekas Beáta, Fordulat = Halálosztó 2029. Ragálykommandó, Debrecen, Cherubion, 2010. 153-189.
Az elbeszélés a Gépisten ismerős témáját dolgozza föl: itt a Gépisten az emberek kiirtására törekszik, gerillák harcolnak ellene a klasszikus cselekményelemek szerint, kisfiú rejtőzködik a csoport lemészárlása után, ketten menekülnek a cselekmény hosszában. Az írónő már nem egyszer bizonyította be, hogy nagyon ért az akciótörténetekhez. A cselekmény rendkívül dús, egy pillanatnyi szünetet sem engedélyez, a kalandok indokoltak, nem önmagukért valók: utólag kiderül, hogy minden epizódnak megvan a maga dramaturgiai jelentősége. A világ a pusztulás helye: lerombolt városok, fölégetett erdők, a világ urává lett mesterséges intelligencia földi kiborg-őrjáratokkal, légi földerítéssel és agent provocateur-szerepre kiképzett androidokkal pusztítja az embert. A meneküléssztoriként induló történet a megoldásban valóban fordulattá válik: az átprogramozott, öntanuló gyermek halálosztó a maga tapasztalása következtében átáll az emberek oldalára (bizonyítva, hogy mégiscsak igaz volt, amit tudományos szocializmusból tanultunk, hogy a forradalmárokat nem az elnyomottak, hanem az elnyomók termelik ki), és ezzel esélyt villant föl a gép-ember erőviszonyok megfordítására. Ennél az óvatos reménynél többet, pozitívabbat nem is bírna el az ábrázolt világ.

A történetből két jellem bomlik ki: a gyermek (gép) Davie és a felnőtt Mitch. Davie okos, jól nevelt, sokat tűrő, rokonszenves gyermek, a jellemzés minőségét jelzi, hogy az olvasó mindaddig jól tanított, esetleg különleges képességű gyermeknek tekinti Davie-t, mígcsak az írónő nem látja szükségesnek néhány árulkodó előjelet elhelyezni. Mitch figurája kevésbé kidolgozott, a hadiösvényen járó harcos tipikus vonásain túl talán a gyermek/ek iránti felelősségérzés színezi alakját. Mindketten a szükségnek megfelelően szűkszavúak. A gépek logikája hibátlan. A helyszínek az epikum mértékében, kevés vonással megrajzolva jelennek meg előttünk. Az írói nyelv tökéletesen alkalmazkodik a célhoz, az epikum tolmácsolásához.

S. Sárdi Margit

Comments are closed.