Kritika: Kozmér György – Űrhajóska

Kozmér György, Űrhajóska, Bp., Márton Áron Kiadó, é. n. 168 l.


Nem először szögezzük le: tudományban és művészetben hit és politika dolgárul nem disputáltatik. A hit és a politika meggyőződéseken alapszik, és ezek elfogultságot eredményeznek, tendenciózus irányt valóságábrázolás, művészi hitel helyett.

Az Űrhajóska a vallásos irodalomból fakadt, noha modern témákat tárgyal: ismeretlen eredetű jelenségeket, mágneses viharban eltűnt kutató-földerítő űrrepülőgépet, magánéleti szálként pilótafeleséget és a címszereplő leendő űrhajós pilótagyermeket. A regény a két világháború közötti vallásos irodalom stílusában íródott, jellemzője a konzervatív családmodell, konzervatív nemi szerepek és a problémátlan, mindig jutalmat nyerő hit. Cselekményének ideje kiszámítható, hiszen a kis Űrhajóska édesanyja 1988-ban kapta Bibliáját a hitoktatótól, vagyis épp a mi éveinkben játszódhat, mégis egy a mi valós világunktól független, békés, az együgyűségig problémamentes világot ábrázol (jelentős magyar technikai és emberi fölénnyel – ennyiben a regény a két világháború közötti, „nagy magyar álmot” megálmodó scifiknek is leszármazottja). A tendenciózusság miatt nem fordít gondot a cselekmény hitelességére – és itt nem az a baj, hogy őrangyalok szegődnek űrhajójukon bajba jutott űrrepülők mellé, és vívnak űrcsatát a gonosszal, hanem hogy a földi, emberi cselekmény technikai háttere is nélkülözi a hitelességet. Még a megcélzott kiskamasz közönség is fölfigyelhet rá, hogy a mágneses vihar nem tölcsér, amiben eltűnhet és az űrben fölbukkanhat az űrrepülőgép; hogy ha űr- is, az űrrepülőgép csak repülőgép; hogy milyen különös szervezetlenség, hogy mellettük nincs követőrendszer: ha nincs a Pamirban a japán csillagász, a cselekmény gyorsan véget ért volna; hogy az űrbe kipenderült repülőgép irányát nem lehet úgy megadni, hogy „észak-északkelet”, mert ez csak a Földön érvényes irány. Fájó hiányosság, hogy az ábrázolt világ, mind az űrkutatás, mind az űrrepülőtér olyan csekélyen szervezett, mint egy magánkapcsolatokkal üzemelő kisváros. Súlyosan következetlen maguknak az őrangyaloknak a tevékenysége is. Megkockáztatják a lebukást, csakhogy megmentsenek egy rénszarvascsordát a farkasoktól – és mi lesz a kicsiny farkaskölykökkel? És hol voltak az ennél nagyobb természeti katasztrófák idején, a pusztító cunamik, a tragikus földcsuszamlás, katasztrofális földrengések idején, ahol hivő emberek is nagy számban vesztek oda? Ha el akarják kerülni a földi észlelést, miért mutatják meg magukat és egész tevékenységüket épp annak az öt embernek, még ha azok mind magyarok is? Mitől méltóbb ez az öt ember?

Ennél is fájdalmasabb az emberábrázolás végletes vázlatossága. A regényben valójában igen didaktikusan leírt figurák mozognak, nem szubjektumok, nem egyéniségek. Legalábbis naiv, hogy a hit minden más erkölcsi jelleget, sőt intellektuális képességet is helyettesít. Mind az űrrepülőtér nemzetközi irányítói, mind az igazgatója állásához méltatlanul döntésképtelen, az őr ijedős, viszont mindenki émelyítően jó (az iskolatáska!). A hit oly mértékig helyettesít minden más vonatkozást, hogy a szintén eltűnt Szabó űrrepülős sorsa a jelek szerint senkiben nem vált ki nagyobb érzelmeket, az ő fia, anyja nem hős, az iskolában csak Jóska tragédiáját siratják, az osztálytárs Szabó nem kap együttérzést. Számomra még az sem világos, miért tünteti föl úgy az író, mintha a túlvilági szereplők helyeselnék Jóska elszökését, holott a szökéssel szabályokat és apjától kapott kötelességét szegte meg, teljesen céltalanul. Nem dolgom a regény ájtatossági hatását mérlegelni, de úgy vélem, az a hit, amihez a mű ennyire a valóságtól, a problémáktól függetlenül vezet, ami azt ígéri, hogy az ima hatására pozitív véget érnek az érlelődő tragédiák, megelőzi a kételkedést, ahelyett, hogy leküzdené.

Félreértés ne essék, nem azt tartom problémának, hogy a regény a sci-fi elemeit vallásos, ájtatossági célra használja, hanem hogy ennyire igénytelenül teszi, mintha az irodalmi selejtre fölmentés volna, hogy a történetből minden érintett hivőként kerül ki, földön és égen egyaránt, sőt, egy földi jelenés, egy mátrai fatimai csoda is várható (vagy még egy kötet). Ám úgy tartjuk, mint Arany János, hogy egy műnek nem mentsége az író személye vagy céljai: „Mivé lenne az irodalom, ha kiváltságokat követelne például a rossz írónő lovagias tekintetekből, a hazafia rossz író patriotizmusból, az arisztokrata főrangú állásánál fogva, a silány tanköltő morális irányáért, a klérushoz tartozó palástja miatt, s kit csupa éhség hajt a múzsák oltárához, a gyomor joga tiszteletben tartásáért?” (Arany János Válogatott művei, kiad. Keresztury Dezső, Kereszturi Mária, Bp., 1975 (Magyar Remekírók). 799).

S. Sárdi Margit

Comments are closed.