Kritika: Lőrinczy Judit – A Bach-gép

Lőrinczy Judit, A Bach-gép, Avana Arcképcsarnok 2010/1. 5-29.


A kisregény (inkább elbeszélés) különös új földolgozása a „robot ember-szerepben” történettípusnak. Az androidok egyenjogúságáért vívott harc itt fordított eredményt ér el, azt bizonyítja, hogy az emberi élet végességének reflektált tudatával és így hatalmas alkotásvággyal nem rendelkező mesterséges intelligencia csak utánozni tudja az emberi alkotást, de alkotásra képtelen. Az ember, az intelligencia és az alkotó erő bonyolult gondolatköre azonban csak összetartó hálója az ennek kapcsán összeköttetésbe került sorsoknak: a cselekmény voltaképpen egy ifjú ember (Sue) ismerkedése apja generációjának törekvéseivel, életútjával, az androidok egyenjogúságáért küzdő férfi nézeteivel: ez annyira dominál, hogy a feltáró út ürügyéül szolgáló vizsgafilmkészítésről, a film fölépítéséről, mondanivalójáról a későbbiekben sem értesülünk. A két generáció megjelenítése a kisregény legnagyobb erénye, a figurák plasztikusak, elevenek, egyszerre tipikusak és egyediek külső megjelenésükben, cselekvéseikben és életútjukban egyaránt.  Az „igazsághoz” vezető út föltárása arányosan fölépített, meglehetősen feszült, a színhelyek élettelien és szemléletesen leírtak. Ügyes a jelenetezés, a döntő helyzetek drámai szituációkban való kibontása; a figurák beszéde személyhez illő. Némi csúsztatás a történetben, hogy a mozgalom elindítója nem azt akarta bizonyítani, hogy az MI ugyanolyan, mint az ember, hanem hogy egy más irányú evolúció csúcsaként joga van az emberéhez hasonló méltósághoz, vagyis a művészi alkotásra való képesség (a Bach-gép)  bizonyítékként nem releváns kísérlet; emiatt az epikus lezárás nem oldja föl a feszültséget, mert nem oldja meg a fölvetett problémát, hiszen nem a föltett kérdésre ad választ.

S. Sárdi Margit

Comments are closed.