Kritika: M. John Harrison – Fény

(M. John Harrison, Fény, Bp., Metropolis Média, 2008. 336 l.)

M. John Harrison 2002-es Fény című művét hatalmas várakozás előzte meg. Az intergalaktika.hu a megjelentetésre egész blog-reklámkampányt épített, ahol olyan szerzőktől idézett, mint Ian Banks vagy Neil Gaiman. A szlogen az „Igenis szépirodalom” volt, amihez China Miéville szavait használták – ő fejtette ki, hogy a Fény bebizonyítja az SF tematika és a magas irodalom összeférhetőségét, és az, „hogy M. John Harrison még nem Nobel-díjas, az csakis az irodalomtudományról állít ki bizonyítványt”.

Ilyen ajánlások után az ember nagy várakozásokkal, és még nagyobb kételkedéssel vág bele a könyv elolvasásába. Mert tény az, hogy amióta science fiction létezik, mindig kirekesztik a szépirodalomból, és az SF-olvasók egyik legnagyobb elégtételét jelentené, ha ez megszűnne. De az is tény, hogy túl szépen hangzana, hogyha ezen egyetlen könyv megjelenése, ha mégoly zseniális is, változtatna. Így hát a Fény nem is váltja be a hozzá fűzött reményeket, noha persze megérdemelten kapta meg az Arthur C. Clarke-díj jelölését és a James Tiptree Jr.-díjat.

Igen, a művön határozottan érződik, hogy az irodalmiság igényével írták. A három szálon futó, nem időrendes cselekmény (ahol a történet szálai közt legalább 400 év a különbség) ízig-vérig posztmodern gesztus. A párhuzamosan vezetett történet pörgős tempót és folyamatosan növő feszültséget eredményez. Az egyik oldalon az űrutazást lehetővé tevő fizikát kutató tudós, Michael Kearney áll, a másikon Seria Mau Gelicher kapitánynő vagy Ed Chinaese, a volt űrszörfös, akik már a Tate-Kearney-transzformációk alapján szelik át a galaxist. Az egymás mellett futó szálakat nem oksági kapcsolat, hanem a kvantummechanikára tett szolid utalásként a véletlenszerűség, esetlegesség köti össze. Ilyen például a Kearney laboratóriumában élő fehér és fekete macska, akik mint hajónevek térnek vissza a 25. században.

Mindezt egy ismétlődő jelenségekből kialakuló háló tartja egyben: a Kearneyt gyilkosságaiban vezető dobókockák egy 25. századi szerencsejáték kellékei, miközben mindhárom szálat diszkréten beragyogja a Kefahuchi-sáv, a fénylő égbolt egy darabkája, vagy ahogy a könyv borítója mondja, egy „eseményhorizont nélküli szingularitás”. Végül pedig mindhárom történetszál nemezis-figurája egy és ugyanaz: a Nyűrő, egy letűnt civilizációnak utolsó képviselője, aki a Kefahuchi-sávból pulzáló fény (a Fény) eredetét kutatja, és ennek érdekében nem riad vissza túl sok mindentől. A sáv, a kockák és a Nyűrő végzetszerű motívumhálóvá állnak össze. (A háttérben az irodalomtudósok lelkesen tapsolnak.)

Van persze a szerkezetnek, a történetvezetésnek több-kevesebb hiányossága is. Például az az egyébként zseniális megoldás, hogy a történet előrehaladtával egyben a három főszereplő múltja felé, a jelenlegi állapotuk okai felé közeledünk, okvetlenül belecsúszik egy-két hibába. Megtudjuk, hogyan lett Michael Kearney kényszeres kéjgyilkos, és miért nem teszik boldoggá a nők. Megtudjuk, Seria Mau Gelicher miért döntött úgy 13 évesen, hogy hagyja a testét biomechanikusan egybeépíteni a Fehér Macska nevű hajóval. Sőt azt is megtudhatjuk, hogy Ed Chinaese mi volt, mielőtt tartozásai elől virtuálisvalóság-tartályba menekült. És a lassan földerengő múltban lassan földereng, hogy Seriának volt egy öccse, Ednek meg egy nővére. Többet talán mondani sem kell. Természetesen ez a fordulat egyfelől jó, hiszen egy újabb esetlegességi kapcsolat tűnik föl a szálak közt. Másfelől ez egy nagyon régi, már túl sokat használt klisé. Szerencsére a „nagy egymásratalálás”-jelenettől az író jó érzékkel megóvja az olvasókat.

A regény világképe, úgy is fogalmazhatnánk, divatosan kiábrándult. Az 1999-as világ szürke és szándékoltan jellegtelen – az egyetlen változatosságot az hozza ebbe, amikor kiderül, hogy Tate, Kearney munkatársa összejátszik a Sonyval. A környezet rajza másodlagossá válik a gyilkosságok leírása mellett.

Ezzel szemben a 25. században tombol a múltba révedés (és a szürke 21. század iránti nosztalgia), a társadalom élvezeti cikként gyártja a klónokat, a teljes külső-átalakítás pedig már rutin plasztikai sebészeti beavatkozásnak számít. A pornografikusan megfestett nemiség és az erőszak annyira gyakran bukkan föl, hogy nem lehet nem jelentést tulajdonítani neki. De mit ábrázol? A kiüresedést? Az emberiesség elsikkadását? A fogyasztói társadalom kudarcát? Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a szerző ezzel akarja eladni a könyvet a bonyolult szerkezet iránt kevésbé fogékony tömegeknek. Ha van is magasabb célja vele, nem sikerült meggyőzően átadnia.

De nem csak a világkép az, ahol a jól szerkesztett regény igényessége foszladozni kezd. A nyelvezete is hagy kívánnivalókat maga után. Felhasználja a legújabb, még megvitatás alatt álló tudományos eredményeket, de ez meglehetősen rátelepszik a szövegre. Nem vagyok a hard-SF elkötelezett híve, lehet, hogy ezzel van a baj.

Amikor sosem hallott fizikai elméleteket két dialógus közé sűrít be, mintegy leírásképpen, szerintem nem maradok egyedül értetlenségemmel. („A Fehér Macska jobbra, majd balra tört, kvantumesemények, nem-kommutatív mikrogeometriák és rövid élettartamú, egzotikus vákuumállapotok tajtékában eltűnt a helyi térből […].” 16.) Kicsit olyan ez, mint Boris Vian Tajtékos napok című regénye, de míg ott a szürreális környezet az ember jól ismert, hétköznapi világából épült föl, itt a modern tudományos vívmányok között nem tudom eldönteni, egy újfajta fizikát említ meg, vagy csak egyszerűen szürreális.

Apropó szürrealizmus. Seria Mau Gelicher vagy Ed Chinaese olyan könnyedén beszélgetnek az űrhajó matematikáival, hogy azt az olvasó komolyan egy érző, gondolkodó, személyiséggel rendelkező lénynek érzékeli. Az az érzésem, M. John Harrison nem egészen úgy használja a matematika szót, mint az ELTE Matematikai Intézete. Persze van abban valami üdítő, hogy a matematikák vagy a Nyűrő könnyed lazasággal társalognak a szereplőkkel: megtöri a gép-ember és az űrlény-ember kommunikáció stílusának megszokott fennköltségét.

Utolsó észrevételként pár szó a kiadás járulékos elemeiről. Nem válik a könyv előnyére sem a kiolvashatatlan oldalszámozás, sem az előforduló fordítási bakik. („– A felett győz a zaj” – mondja a Tate a 10. lapon. Hogy mi fölött, az lemaradt.) Sajnos a Nyűrő nevére sem sikerült olyan fordítást találni, hogy érvényesüljön az angol eredeti anagrammája (Kearney történetében Shrander, és ez nyűrőt is jelent, Seiának Dr. Haends, Ed Chinaese számára pedig Sandra Shen).

Összességében előttünk áll egy regény izgalmas, bonyolult (szépirodalmi!) szerkesztésmóddal és legjobb esetben is vitatható megvalósítású világlátással, nyelvvel.

Sajnos nem rombolja le a sci-fi és a magas kultúra közti falakat. De reménykedjünk, hogy az az idő is el fog jönni.

Papp Ágnes Veronika

Comments are closed.