Kritika: Markovics Botond (Brandon Hackett) – A poszthumán döntés

(Markovics Botond (Brandon Hackett), A poszthumán döntés, Bp., Delta Vision Kft., 2007. 407 l.)

Markovics Botondot az utóbbi években minden jel szerint az emberiség távoljövője nyugtalanítja: az emberiség sorsának végső kérdései, főleg a biológiailag kifejlődött és a mesterséges intelligenciával tökéletesített ember lényege, lehetőségei és főként embersége. A poszthumán döntés merész jövőkép a részekre szakadó emberiségről: ahogy a könyvben is elhangzik, „manapság hihetetlenül tág fogalomnak számít az ember szó” (340). A regényben ott seregelnek a képességeiket, esélyeiket csak neuterekkel, nanomedekkel följavító tauiak, a technológiai fejlődést preferáló, a mesterséges intelligenciával szimbiózisban élő pavonisiak (poszthumánok), a nagy kollektív tudatba beleolvadó telepaták, a rövid ciklusú szaporodásra és korai halálra kényszerített vírusfertőzöttek, a való világtól teljesen elszakadó, digitalizált emberi tudatok (gömblakók) – legkevesebb szó esik a Földön és a Taun megmaradt kevéske, a maival megegyező emberiségről, amelynek viszont a múltjáról kapunk galaktikus méretű hipotézist.

A téma nagyon sok mély filozófiai kérdést vet föl az élet lényegéről, az emberségről, az emberi mivoltról, a lét céljáról, a vezetés és a tömegek kapcsolatáról, többségüket bátran és eredetien: elmondhatom, az elmúlt években kevés mű késztetett olyan mély további gondolkodásra, mint ez. Sajnos ezek a kérdések sokszor kérdések maradnak, a nézetek kifejtése olyan szereplőkre hárul, akik a fölvetett problémákat felületesen, az epikum kívánalmai szerint csak pár odavetett szóval, esetleg a magyarázatot teljesen elhárítva vagy félrevezető módon kezelik, így a lehetséges álláspontok és következtetések nem egyszer az olvasóra maradnak.

A téma sok nézőpontú, bonyolult narrációban jelenik meg, több idősíkban. A teljes epikumot egy keret veszi közre, ami reflexiós pontként is szolgál egy sokszor említett, de a regény kétharmadáig csak történelmi figuraként láttatott szereplő, a felfedező hősnő, Keiko Kaneko megítélésére nézve; közbül Nicole és Eliott naplói következnek, de ez mindkettejük esetében egy ponttól elhasadással keletkezett rész-személyiségek (a testtől független, digitalizált tudatok) élményeit jelenti; ráadásul Eliott naplói időkeretbe foglalják a serdülő Nicole régi naplóját. Ez nagyon bonyolult előadást igényel, és némelyik attitüd nem  sikerült tökéletesen; általában is a legalább négy különböző személyiség (Eliott; felnőtt Nicole; serdülő Nicole; újjászületett gyermek Nicole) meglehetősen hasonló módon és stílusban ír és gondolkodik. Legjobban a házaspár, Nicole és Eliott Farkas személyiségének, látószögeinek különbözését sikerült megvalósítani (köszönjük, hogy a magyarság legalább részben átmentődött!), a serdülő és a gyermek Nicole nem az életkorának megfelelő módon ír és gondolkodik. Mivel az elénk bocsátott írásokat a szerző neurofájlnak, neouronaplónak nevezi, elméletileg lehetősége van minden naplóírás vágyálmának, a tökéletes egyidejűségnek megvalósítására (hiszen valójában a belső beszédet rögzíti), a naplóattitüd azonban számos esetben megbomlik, és retrospektív, önéletíró narrációba csúszik át: „Nem szívesen emlékszem vissza arra a reggelre, azt hiszem, életem legszörnyűbb napja vette kezdetét. De nem, jöttek utána még rosszabbak is” (150).

A cselekmény ritmusa egyenetlen. A feszültség nehezen bontakozik ki (csaknem másfélszáz lap kell hozzá; a homályos célozgatások nem tudnak igazi feszültséget indukálni), majd egy rendkívül sűrű, összecsapásokkal, harcokkal, tragédiákkal és bolygó méretű katasztrófákkal teli rész után az utolsó nyolcvan lapon a legsúlyosabb filozófiai kérdéseket, a legnagyobb összeütközéseket nem epikum, hanem csupán párbeszédek hordozzák, méghozzá virtuális személyiségek virtuális térben folyó párbeszédei, amelyeknek valódi tétjük már nincs, az emberiség jövőjéről való döntés helyett metafizikai és etikai értékek forognak kockán.

A szerkezet az összeütközéseket a kalandregény szerkezeti sémája szerint emeli egyre magasabb szintekre, kezdve a személyek közötti, leplezett ellentétektől a bolygó méretű összecsapáson át az intergalaktikus méretű játszmáig. E harcokban azonban túl gyakran él az információvisszatartás eszközével: csak a magasabb szintről visszatekintve tudjuk értelmezni az alsóbb szint szembenállásait, korántsem hiánytalanul. A legmagasabb szinten a feszültség voltaképpen megszűnik: galaxis méretű entitások küzdelmeivel nem lehet azonosulni.

A jellemek rendszerének megalkotásában szintén a kalandregények megoldása uralkodik: szereplők tömegei sodródnak át váratlanul egyik táborból a másikba meggyőzés, leleplezés, kényszerítés révén. Mivel azonban az információvisszatartás miatt egyik táborról sincsenek jó ismereteink (mindegyik halogatja tervei körvonalazását, vagy töredékismereteket ad), egyik sem válik rokon- vagy ellenszenvessé, az így keltett feszültség emiatt külsődleges marad.

Veszteségként könyvelem el, hogy a maradék „igazi emberiség” (ami se nem poszthumán, se nem telepata, se nem vírusfertőzött) vagy akár a teljes Föld sorsa elsikkad a műben, még a Tau új társadalma is csak egy futó villanásban, az újjászületett gyermek Nicole szemével, néhány rövidke naplóbejegyzésben bukkan föl. Ez nagy kihagyott esély az összevetésre és az emberléptékű feszültségkeltésre, annál is inkább, mert a két nagy galaktikus méretű elv, amelyeket akár az ősi női-férfi dichotómiával is azonosíthatunk (a többször is női elvűnek mondott K-vírusok és velük szemben a férfi elvű telepatikus világ, l. 406), nem ad jó megoldásnak látszó világot: az író mindkettőről mondat el pozitív véleményt (283; 340-347), s mindkettőt az emberiség logikus továbbfejlődésének mondatja (a telepatikusan kialakuló csoporttudat „az evolúció következő lépcsőfoka”, 283; a digitalizált tudatokból álló Gömbvilág „valójában az elkerülhetetlen jövő”, 348), ám maga egyik mellett sem teszi le a voksát. Nem tudjuk, a telepaták világa csak összekapcsolja vagy meg is szünteti a szubjektumokat (a megszólaló telepaták eufórikus boldogságérzetről számolnak be), arról tehát nem tudunk véleményt alkotni; irányzékként marad Nicole fölsóhajtása: „Lehet, hogy ezek a telepaták nem az emberiség hősei, de ezerszer jobbak, mint a pavonisi poszthumánok” (250). Az író epikusan csak a  Gömbvilágot ábrázolja, így annak hibáiról, hiányosságairól első kézből értesülünk. A regény tanúsága szerint a szubjektum lehetőségeinek végtelenné tágulása éppúgy megszünteti az élet emberszerűségét, mint a telepata-világ egybeolvadása (az anarchia éppúgy, mint a diktatúra), csak másként szünteti meg: egy világ, ahol tettnek, szerelemnek, vállalásnak, áldozatnak, életnek és gyilkolásnak nincs tétje, súlya sincs, márpedig hagyományosan – Az orchideák bolygója óta – úgy tudjuk, emberségünk éppen a tétek vállalásában áll. (Borzalmas gondolat a digitalizált tudatok házasságának gyümölcse, a digitalizált gyermek: bármily gondosan készül, az csak tamagocsi. Nem véletlenül jelenik meg a Gömbvilágban az önkéntes halál, a végleges kitörlés.) A technológia kontra telepátia, individualitás kontra közösségiség, voluntarizmus kontra fatalizmus megoldatlan ellentétét talán ellensúlyozta volna a biológiailag kifejlődött ember sorsa.

A súlyos mondanivaló sok helyütt epikus kényszert szül, a jellemek emiatt olykor nem következetesek. (Csak úgy magunk között: értem én, a cselekmény azt kívánja, hogy Eliottnak jusson tudomására Nicole serdülőkori naplójának tartalma, de a házastársunk – vagy bárki más – naplóját elolvasni, ez elég durva dolog. Biztosan lehetett volna olyan megoldást találni, amelyben Eliott megtudja, amit kell, mégsem csorbulnak férji/emberi értékei. És Eliottnak az a brutalitása, hogy az újjászületett Nicole-t a beleegyezése vagy figyelmeztetése nélkül digitalizálja – alighanem pusztán azért, mert nem sikerült elég jó Nicole-programot készítenie –, nincs kiegyenlítve azzal a pofonnal. Nem csoda, hogy még Az Isten gépei szereplőit is fűti az itt keletkezett indulat.) A személyiségek nem hordozzák, hanem elszenvedik az összecsapást. Mindamellett következetlenségében is megragadó a tragédiákkal sújtott emberpár kettőse, amelyhez még az anya, Stephani járul halványabb, de karakterisztikus jellemmel, a többi szereplő jelleme amorf marad.

Nagyon jól sikerült a Tau bolygó technikai, társadalmi, környezeti rajza, az élővilág, a fák, a városok, a színek, a szél, az építmények: ezek sokáig kísérik az olvasót. A nyelvi megformálás általában korrekt, a környezetrajzban jóval sokszínűbb, mint a belső beszédben vagy a dialógusokban.

S. Sárdi Margit

Comments are closed.