Kritika: Mary Shelley – Az utolsó ember

Mary Shelley, Az utolsó ember, ford. Gálvölgyi Judit, I-II, Bp., Metropolis Media, 2008 (Galaktika Fantasztikus Könyvek). 297+295 l.


Elavult módszer az író életét a mű magyarázatául,cheap jerseys a művet az írói életrajz illusztrációjául alkalmazni. Ennél a regénynél azonban nem járhatunk el másként, a mű olyan szoros értelemben írója életének lenyomata. A zűrös családi körülmények közt felnőtt, hasonlóképp zűrös szerelmi életet élt ifjú írónő (1797-1851) életének bizonyára legboldogabb és leginspirálóbb időszaka volt az a hat év, amelyet férjével, P. B. Shelley-vel és Byronnal a Genfi-tó partján, a Villa Diodatiban töltött (ezen időszak terméke a Frankenstein, 1818). A szentimentális (az erotikus felhangokat sem nélkülöző) barátsággal keresztül-kasul átszőtt társaságot aztán két év alatt szétzilálta a halál: a házaspár három gyermeke közül kettő kisdedként meghalt, 1822-ben meghalt Mary mostohahúgának Byrontól született gyermeke, majd – hajójával viharba kerülve – maga Shelley; utóbb, 1824-ben a Görögországban szerzett mocsárlázban elhunyt Byron is.

Az utolsó ember (1833) jól láthatóan a gyászmunka terméke: benne a személyes veszteségek tematizálódnak, barátok és gyermekek térnek vissza, hogy meghaljanak ugyanúgy, ugyanazon a napon, amelyen és ahogyan a valóságban meghaltak. Ezzel magyarázható a szerkezet aránytalansága: a cselekmény alighanem nem előre eltervezett vázon nyugszik, hanem írás közben alakult ki. Kétharmad része szerelmes regény, barátságok és szerelmek köttetnek, halnak el, és lángolnak föl újra. A fennmaradó egyharmad rész a végítélet: a veszteség kiterjesztése, az emberiség pusztulása egy járványban, végül az én-regény hősének magára maradása, a kozmikus magány.

A cselekménynek csak ez utóbbi része rokonítható a science fiction irodalommal mint az emberiség pusztulását mutató jövőkép, ennyiben „proto-sci-finek” mondható. A regény ugyanis ravasz narrációval van elővezetve: egy fiktív előszó szerint a későbbiekben közrebocsátott, a 2090-es évek történéseit leíró lapokat 1818-ban találták a cumæi Sibylla barlangjában, magyarán a regény a múltban olvasott jövő, de minthogy nem szóbeli jóslatként hangzik el, hanem fizikai értelemben megtalált lapok fordítása (pontosabban a fiktív előszót író megtaláló szerkesztése), föl kell tételeznünk, hogy a jövendőben íródó (helyesebben, Douglas Adams nyelvi leleményét fölhasználva írandott) önéletírás valamilyen módon a múltba került. Ez már az SF időjátékai közé tartozik. Ám sci-finek mégsem tekinthető. A 21. századi Európa a 19. század elejinek pontos leképezése, benne Anglia fölvirágzásával és a görög szabadságharccal; utópiaként nem funkcionál, hisz a benne ábrázolt társadalom a megírás jelenének angol társadalma, csupán a Raymond rövid kormányzása alatt, egyetlen bekezdésben fölvillanó fejlődés tekinthető utópisztikusnak: „Raymondot állandóan tervezők és tervek vették körül, amelyeknek célja az volt, hogy Angliát a termékenység és a pompa színterévé tegyék; a szegénységet fel akarták számolni, az embereket pedig majdnem úgy szállítani az egyik helyről a másikra, ahogyan Huszein, Ali és Ahmed hercegek utaztak az Ezeregyéjszakában. Az ember fizikai állapota hamarosan nem lesz csekélyebb az angyalok üdvösségénél; megszűnnek a betegségek; a munkát megkönnyítik legnehezebb terheitől.” (I. 137.) Ez az utópisztikus bekezdés azonban nem teszi science fictionné a művet: bár a rövid fejlődés a tudománynak köszönhető (ugyanabban a bekezdésben: „az élet művészetei és a tudomány felfedezései olyan mértékben szaporodtak, ami minden számítást maga mögött hagyott; az élelem, hogy úgy mondjam, spontán termett – olyan gépek jöttek létre, amelyek kielégítették a lakosság minden szükségletét”), az élelem-gépek és a légikocsi elszigetelt, egyszer előforduló elem marad, az SF irodalom mögötti tudományos-technikai világkép hiányzik a regényből.

A cselekménybonyolítás olyan, mint a romantikus regényeké: nem „tervgazdálkodó”. Érzelmek, olykor meglehetősen indokolatlan érzelmek mozgatják a cselekményt egyenetlen iramban, az írói rokon- és ellenszenv által irányított szereplők révén. Különösen Raymond és Evadne sínylik meg az írói önkényt. Raymond pályafutása nem önfolytonos, a görög szabadságharc, a politikai szereplés, a család, ismét a politika, egy meglehetősen indokolatlan szerelem, majd újra a görög szabadságharc elég nagy lelki bakugrásokat igénylő életút. Nem kevésbé végletes utat jár be Evadne, aki a görög nép szabadságáért vívott harca miatt szerelmes Raymondba, aztán orosz segítséggel akar vlach hercegnői címet szerezni, hogy végül Londonban, nyomorban, névtelenül kiváló építészeti terveket készítsen Raymond tervezett nemzeti galériája számára.

A jellemzés maga olyan, mint a szentimentális regényeké: emelkedett, végletesen kifinomult, érzelmektől áthatott, nemeslelkű hősök mozognak benne a természettel összhangban. Raymond és Evadne alakjai azonban már a romantika végletes szenvedélyektől fűtött figuráit előlegezik. A jellemek alárendelődnek a megkívánt epikumnak, ez olykor lelki tiki-takit játszat a szereplőkkel. Az írónő nagy gonddal rajzolja meg a fiktív én-elbeszélés hősének származását (a király környezetéből származó, elszegényedett apa, méltatlan szegénységben és elvadultságban való felnövekedés), hogy aztán ennek a 2. fejezeten túl soha ne legyen jelentősége. Több mondanivalója van egy erdei tisztásról, mint arról a két évről, amelyet az elbeszélő Bécsben töltött, s amely alatt elhanyagolt vadócból diplomata lett. Jól látszik, milyen logikátlanok, pusztán személyes természetűek az írónő rokon- és ellenszenvei, ha összevetjük, hogyan tolmácsolja különböző személyek hasonló cselekedeteit. Hogy Raymond személyes okoknál fogva elhagyja a kormányzást, természetesnek és jogosnak tartja; amikor politikai ellenlábasa teszi ugyanezt, őt legyávázhatják érte. A fiktív elbeszélő hős is elhagyja a járvány elől vándorló rábízottakat, ezt azonban a nemes lélek tettének magyarázza (II. 210). Ez a dramaturgiát is maga alá gyűri, új szereplők bukkannak föl váratlanul, hogy módot adjanak a hősöknek valamit megtenni, s tűnnek el ismét. Ilyen szereplő Lucy Martin (II. 230), aki talán csak azért bukkan föl, s azért felejtik őt Dachetben, hogy hősünk feleségét a windsori királyi kápolnába temethessék (II. 146-151).

A társadalom, a tömeg nem fér bele az írónő érdeklődésébe, ez a regény egy exkluzív klikk története, amelyben a tömeg legföljebb mint a hősök társadalomjavító küzdelmeinek tárgya bukkan elő. A társadalom mozgása, a politikai küzdelem elnagyolt. A pusztító járvány békésen folyik, az emberiség nemes csöndben hal ki, csak az amerikaiak egy csapata indul rablóhadjáratra, míg ki nem halnak ők is. Mondhatni az emberiség kihalása is csak alkalom a baráti kör halálának ábrázolására. A hősök altruizmusa önmagáért való: ez nem Berend Iván felelősségtudata a közösségért, hanem a hősök nemes lelkének bizonysága, amelyet bármikor überol a barátok iránti érzelem, mint amikor az elbeszélő elhagyja a menekülőket.

Ám – szentimentális regényhez illően – a lélekábrázolás gazdag és árnyalt. A hangulatok, a lelkiiállapotok rajza szép (bár az átmenet egyikből a másikba olykor hirtelen és indokolatlan), emelkedett hősök képviselnek benne nemes eszméket emelkedett stílusban, érzékeny szerelmek születnek és kapnak kiteljesedést. A finom érzelmeknek gazdag krónikáját nyújtja, miközben a valóság nem érdekli: a kihalt földön vándorló csapatnak sosem okoz gondot a táplálkozás.

Talán csak melléktermékként születtek a hősök körül apró sors-képek: ezekben azonban a regény verhetetlen. Egy regényfolyamra elegendő kicsiny életút villan föl a lapokon, ez a módszer különösen a pusztulás idején térül meg, amikor az általános pusztulást személyessé tudja tenni. Mély hatást tesz az olvasóra Lucy Martin és édesanyja rövidke szereplése, a londoni palotába beszabadult árva leányka (II. 122-123). Felejthetetlen az elnéptelenedett svájci völgy, amelyet betölt az orgona zúgása, az ember jelenlétének hangja, a remény, hogy utóbb kiderüljön: egy fiatal leány kért így segítséget maga és világtalan apja számára, s estére mindkettő halott legyen. Megrázó a kihalt Itália képe, a Ravennában talált terített asztal a megromlott ételekkel (II. 274-275), a kutya, az elnéptelenedett Róma rajza.

Mary Shelley természetesen nem hallott még az intertextualitásról, de amit megvalósított, az maga a legmodernebb írói beszéd, amelyben olvasmányai az antik szerzőktől a Bibliáig, nemkülönben korának, főként baráti társaságának művei egyre-másra fölbukkannak egy-egy sor, idézet formájában. Csak köszönet illetheti a kiadót, hogy ezek magyarázatát teret és energiát nem kímélve fontosnak tartotta.

A hard SF rajongói alighanem csak kegyeletből fogják olvasni ezt a regényt. Ám akit gyönyörködtet a bonyolult lelki élet, az érzelmek finom rajza, emberi sorsok gyors fölvillanása, alighanem még egy-két évszázadig örömöt fog találni benne.

S. Sárdi Margit


Ezúton szeretnénk minden olvasónk figyelmébe ajánlani Galántai Zoltán kritikáját a regényről, amelyet az ÉS adott közre 2009. április 17-én. Ide kattintva olvasható.

Comments are closed.