Kritika: Nemere István – Időrabló

(Nemere István, Időrabló, Bp., Tuan, 2008.)

Nemere Istvánnak immár negyedik évtizede jelennek meg regényei. Írásain több generációnyi olvasó nőtt fel, köztük nem kevés tudományos-fantasztikus érdeklődésű, ezzel tagadhatatlan érdemeket szerzett a magyar scifi gazdagításában.

Időrabló című regénye is ebbe a témába sorolható. Fő motívuma, amely köré a történet szerveződik, a szerzőt már jó ideje erősen foglalkoztató lehetőség, az időutazás. A történet röviden összefoglalva Stephan Nader regényíró jövőbe tett útjáról, valamint annak előzményeiről és következményeiről szól.

Érződik rajta, hogy tapasztalt író keze munkája. Megfelelő helyeken és módon jön az izgalom, a borzongás, a megkönnyebbülés. Ugyanakkor a legmeglepőbb helyeken törik meg a történet, egy-egy teljesen oda nem való elem miatt. Már maga az indítás is késik egy a közlekedésről szóló elmélkedés miatt, amelyhez hasonló történetidegen eszmefuttatásokkal később is találkozunk. Hasonlóan zavaróak a lenéző kiszólások, amelyek bábszínházjellegű módszerrel az olvasó bevonását célozzák, de ehelyett mindig kizökkentenek a regény világából.

Ez a világ amúgy meglehetősen sivár. Nem tudni, hol játszódik, átmenet az amerikai filmek, képregények és a magyar valóság között, miközben a színhely igazából meghatározatlan. A környező világ tárgyai és a háttér nem jelennek meg, leszámítva a tárgyakat, amellyel a szereplők közvetlen interakcióba kerülnek. Kivétel persze van, mint mondjuk a meglátogatott börtön, ez viszont egy olyan elmélet beleerőltetése a történetbe, amely egyébként közismert és erősen vitatható.

A cselekmény novellaszerűen egyszálú. Ez időutazó történeteknél nem gyakori, hiszen a téma szinte kívánja az összetett idősík-kezelést, noha nem alapfeltétel. A lezárás is novellaszerű. A saját magát író történet ötlete épp úgy túl egyszerű, ahogyan a történetbonyolítás is, vagy akár a jellemábrázolás, amely kimerül abban, hogy „a nő” (megértő, hűséges, gyönyörű, szerelmes a hősbe) megtestesülését, „a féltékeny férj” (gonosz, öreg professzor) hagyományos alakját és hasonló papírfigurákat vonultat fel. A főhős saját szemszögéből láttat mindenkit, és értésre, megismerésre, bemutatásra nem törekszik. Gyakran visszatérő önhittségén túl a főszereplőnek sincs jelleme, azon túl, hogy ő a „jó” a történetben.

Mindezek nem tették túl megnyerővé a regényt, de persze volt pár apróbb hiba is, mint például amikor a scifi-íróságára büszke Nader nem jön rá, hogy már rég a jövőben van, pedig ez már a nem scifin edzett olvasók számára is világos (idegen bútorok, idegen szövet, a fogadóban nincs recepció stb.). Szintén kellemetlen volt, amikor megtudtuk, hogy hősünk az időparadoxon miatt nem halhat meg, és ettől kezdve egyszeriben bátor lett. Ötletnek hibátlan, ám személyes bátorságának értékét teljesen elveszi ugyanúgy, ahogy az olvasó esélyét arra, hogy izguljon hőse életéért.

A regény legérdekesebb része a festőnő utáni hajsza. Persze leginkább ez is csak a főhős számára izgalmas, mert az olvasók jó arányban az első oldalon pontosan kitalálják, mi lesz a vége a történetnek, amely a kis szereplőszám és a nyilvánvaló utalások miatt teljesen egyértelmű. Ez a rész azonban legalább tartalmaz indokolt konfliktust, vágyódást valami elérhetetlen után, nem hull a hős ölébe minden magától.

Noha a fentiek nem hangzanak túl biztatóan, hiba volna csak a negatívumokat vizsgálni. Tény, hogy az alapötlet jó, a regény története az adott szereplőgárdával novellaformában kiváló lehetne. A kisebb terjedelemmel kétségtelenül elejét lehetne venni azoknak a bizonytalanságoknak, amelyek fennebb szóba kerültek.

Hozzá tenném azt is, hogy a regény nyelve és stílusa kifogástalan, gördülékeny, persze Nemere Istvánnál mindezt már megszokhattuk, de érdemes kiemelni, mert a kortárs alkotások egyre többet bizonytalankodnak ezen a téren.

Nemere-rajongóknak és időutazás iránt érdeklődőknek mindenképpen ajánlom. Esetleg azoknak is, akiknek általában nincs türelmük olvasni, de szeretik a scifi filmeket, képregényeket. Keményvonalas scifi-rajongók közül csak higgadtaknak javaslom olvasásra.

Bárdos Dávid

Comments are closed.