Kritika: Nemere István – Száz év szerelem

Nemere István, Száz év szerelem, Metagalaktika v9.5, 2007. 104-106.

---

Az egyik legtermékenyebb hazai sci-fi szerző novellája példázatos történet: egy házaspár életútjának bemutatásán keresztül szemtanúi lehetünk annak, miként befolyásolja, erősíti meg egy hosszú, a megszokott időviszonyokat felborító űrutazás két ember szerelmét.

Az alapszituáció érdekes, és számos izgalmas dilemmát vet fel. Mi történik, ha egy űrhajós házaspár olyan utazásra vállalkozik, amelynek során a relatív időnek köszönhetően felborul addigi életük? Ha az űrhajón lassabban telik az idő, mint a Földön, és évszázadokkal később térnek majd haza, miközben ők csak éveket öregednek?

Döntésük következményeit Nemere következetesen veszi végig. Hőseink negyven évesen kelnek útra, és hátrahagyják kamasz gyermekeiket, akiket a legjobb eshetőség szerint is csak idős emberekként láthatnak viszont. Az anyai ragaszkodás felett győzedelmeskedik a férfiúi kalandvágy. Földi életük véget ér, kapcsolataikat, kötelékeiket elvágják, családjuk felbomlik – a gyerekek helyett ezúttal a szülők repülnek ki a családi fészekből. Az utazás maga is ellentmondásos, hiszen egyszerre rejt számos kalandot, és tartogat egyhangú, unalmas esztendőket: láthatjuk, hogyan alakul száz éven és univerzumokon átívelő házaséletük. Hazatéréskor a házaspárt több ezer távoli családtag (gyermekeik leszármazottai) várja ünnepelve, ám ez a világ számukra már idegen, valódi otthonuk az űrhajó falai közt, egymás mellett van.

A klasszikus történetmesélés jegyében született rövidke elbeszélés egyszerű eszközökkel operál. Szerkezete lineáris, nyelvezete szép és sallangmentes (bár helyenként, egy-egy szerencsétlenebbül megfogalmazott szakasznál meg-megdöccen a szöveg: „Az asszony egyénisége még jobban kibontakozott, tudása nőtt, és szerelme is.”). Egy idő után maga a novella is egyhangúvá válik. Az események bemutatása visszafogott, semleges hangnemű, a két névtelen szereplő kidolgozatlan, elvont marad, így az olvasónak nincs igazán lehetősége a beleélésre, csupán a szemlélődésre. Az összezártság és a szürke hétköznapok kihívásait Nemere a kifejtendő példázatnak rendeli alá, az űrutazás felületes, elnagyolt ábrázolásával elsiklik az izgalmas, problematikus részletek felett, amitől csorbul a történet valószerűsége.

Nemere novellája kellemes, egyszeri olvasmány jó problémafelvetéssel és hangulatos lezárással, de igazán újat nem mutat, és nem hagy maradandó nyomot. Elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretik a régimódi, egyszerre nagyívű és emberközeli történeteket.

Huszár András

Comments are closed.