Kritika: Sümegi Attila – Célegyenes

(Sümegi Attila, Célegyenes, Új Galaxis, 13, 2008/2. 14-48.)

A novella az Új Galaxis antológia 2008/2. számában jelent meg, amely a jövőbeni sportok témájával foglalkozik.

Sümegi Attila a jövő autóversenyzőjének életét írta meg, aki rendszeresen szembesül a ténnyel, hogy esélytelen küzdelmet vív: robotokat kellene legyőznie, akik minden szempontból tökéletesek. Az emberiség nagy része elfogadta ezt a tényt, sőt, a legtöbben robotokat választanak példaképül, bálványul.

A világ különben is egyre inkább művivé válik, folytatva azokat a tendenciákat, amelyeket az olvasó a saját életében is észrevehet: Dzsesszika, András felesége agyonplasztikáztatta magát a „tökéletesség” kedvéért, tízéves lánya, Bíborka pedig tíz évesen, ha nem is felnőttesen viselkedik, de a kamaszkorát már előrehozta: állandóan fogyókúrázik, sminkel, festi a haját, és a szobájába zárkózva él. Tipikus városlakók, akik a vidéki nyaralóból csak a kullancsokat látják, akiknek a robotállat ugyanúgy megfelel, mint az élő – ha lenne még olyan egyáltalán, ugyanis a legtöbb állatfaj már kihalt. A munka csak pár órás, mert a robotok mindent elintéznek, az ételt többnyire félkészen veszik, és személyes találkozás helyett a számítógépen keresztül beszélgetnek egymással. Az élet kényelmes – és üres.

A főhős, András kilóg a sorból. Hajtja a győzelem vágya, az egyetlen, ami megmaradt neki, miután a családi élete kiürült, és gyűlöli a robotokat, akik az élet minden területére betolakodtak. A legjobb magyar pilóták közé tartozik, de sosem győzhet, hiszen csak egy ember. Elidegenedett a feleségétől, amit kettejük közül csak ő érzékel, a lányáért még próbál küzdeni, talán nem teljesen reménytelenül, de sejthető, hogy a modern gyerek sosem találja meg a közös hangot múltba vágyó apjával. Ő már szinte élőként kezeli a gépeket, nevet is ad nekik. Keveset tudunk mindkettőjükről, hiszen csak azt látjuk, amit András érzékel, a családját pedig már egyre kevésbé képes megérteni. A barátai sem értik meg igazán, megbékéltek a helyzetükkel, pedig ők is a versenyből élnek.

András persze képes beilleszkedni ebbe az elidegenedett civilizációba, elvégre két legemberibb ösztönét még így is kiélheti: a küzdelemvágyat és a szexualitást. Amíg mindkettővel ambivalenssé nem válik a kapcsolata. A versenyekben örök társa az autója, „akihez” szinte bensőséges kapcsolat fűzi, magában Kicsikének nevezi, érzi minden rezdülését. Mindez egy súlyos baleset után semmivé foszlik, akkor is, ha ezt az ő felelőtlensége okozta, ő szereltette ki az egyik biztonsági berendezést.

A novellában a nemiség és a trágárság szoros kapcsolatban áll egymással, szinte azonosak, a vulgáris kifejezések csak nagyon ritkán származnak más fogalomkörből, ami annál is feltűnőbb, mert a nyelvezet többnyire kifinomult. A szexualitás itt sokkal szorosabb kapcsolatban áll az állati ösztönökkel, mint az emberi viszonyokkal – András még a tulajdon feleségével is csak „dugni” akar, minden vonzalom nélkül. Sümegi a robotprostituálttal, Brigivel való kapcsolat leírásához is csak a „szex”, „dugás” szavakat használja, egészen addig, amíg András érzései el nem kezdenek a szerelemre hasonlítani. Akkor már „szeretkeznek”.

Nem ez az egyetlen eset, ami a robotokat emberinek mutatja. A balesete után Andrást egy robot ápolja, aki egy darabig csak az elvárható kérdésekre és utasításokra szorítkozik, aztán hirtelen felteszi a kérdést: milyen érzés a halálközeli állapot? Kíváncsi arra, amit sosem tapasztalhat meg, hiszen azt tudja, mi lesz vele (vagy legalábbis az alkatrészeivel), miután megszűnik működni, viszont nem tudja, van-e az embernek lelke, létezik-e a túlvilág. András ismerőseit semmi ilyesmi nem foglalkoztatja: Dzsesszikát csak az érdekli, milyen Brigiről motyog a férje álmában, edzője pedig azért kiabál, mert egy szabálytalanság miatt történt a baleset, az olvasóra marad annak a megítélése, hogy a versenyzője vagy a verseny miatt aggódik-e inkább. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy András egyre inkább kötődik Brigihez, és ki akarja sajátítani, meg akarja venni. Ekkor vágja mellbe a felismerés: a szerelme csak robot, vásárolhat hasonlót, sőt, a paramétereit is megadhatja, ő pedig töprengeni kezd azon, mihez vonzódik egyáltalán. A testi kapcsolat már lelkivé alakult, bár egy robotnak lelke sincs. Közben veszni kezd a másik ösztöne is: egyrészt ő maga próbálja meditációval legyőzni a győzelemvágyat, másfelől kiveszett belőle a rajongás a Kicsike iránt. Ő úgy érzi, pusztán tudatosabbá vált, amire a robotok sosem képesek, de bennem maradt némi kétely: az ösztönök nélküli, színtiszta profizmus túlságosan hasonlít a robotok mentalitására (amelyről mindössze annyit tudunk, hogy mind szeretnék minél jobban elvégezni a feladatukat). A novella végén megtörik az addigi lineáris elbeszélésmód, összekavarodnak a jelen és a közelmúlt eseményei: a verseny és az előtte eltelt pár nap, mikor András otthagyta a családját, és kiköltözött a nyaralóba, és mikor megölte Brigit. Az egész addigi életétől el akar szakadni, csak és kizárólag a múltba nézni. Érdekes a fejlődése, ahogy a meditációval túl akarja szárnyalni önmagát, miközben a féltékenységét és a félelmeit ilyen primitív módon oldja meg.

Aprólékos, kidolgozott epizódokon át ismerhetjük meg András életét, ám minél többet tudunk róla, annál idegenebbek leszünk a világában, fölborul a helyes és a helytelen viszonya. Talán ebből akar kijutni, mikor kivonul a természetbe, miközben fenntartja a kapcsolatot azzal, ami a legkevésbé művi – a versenyzéssel. Célegyenesbe ért? Talán. Az utolsó sorok alapján ő így tartja.

Ajánló

Sümegi Attila novellája a jövő Magyarországára röpíti az olvasót. Görbe tükröt tart elénk: a világ a jelenlegi művivé váló tendenciák alapján halad tovább, egy új elemmel: a robotok megjelenésével, akiknek a jelenléte még inkább erre az útra löki az emberiséget. Dolgozni alig kell, a robotok mindenben kiszolgálják uraikat, ráadásul a külsejük is tökéletes – az utóbbi az egyetlen tulajdonságuk, amit az emberek szeretnének utánozni.

Mindezt egy kívülálló szemén át látjuk, aki két olyan dolgot szeretne, amiről mások már ezer éve lemondtak: győzni és szeretni. Olyan, mint egy mai ember, és pontosan úgy is reagál a helyzetre, mint mi tennénk: vad dühvel. András a győzelemért még küzdhet, akár tisztességtelen eszközökkel – meg is teszi –, a szeretet viszont kényesebb kérdés. A felesége és a lánya egyre kevésbé viszonozza az érzelmeit, az asszony csak magával foglalkozik, a gyerek tíz éves korában már a kamaszok problémáival küzd, és monitoron keresztül kommunikál, a négyszemközti beszélgetéssel alig tud kezdeni valamit.

Ilyen körülmények között alig lehet csodálni, hogy András beleszeret a gyűlölt robotok egyikébe, aki még annál is megvetendőbb, mivel prostituáltként funkcionál. Viszont beléprogramozták a figyelmességet, és ez olyasmi, amit András már nem kap meg az emberektől. Érdekes, ahogy az író végigviszi ennek a szerelemnek a különböző szakaszait, kezdve az első megvetéstől az ambivalens érzelmeken át az elfogadásig – vagy csak struccpolitikáról lenne szó, ami után Andrásnak mégiscsak szembe kell néznie a ténnyel, hogy bár ő nem tekinti teljes értékű lénynek a robotokat, azok még az élet legintimebb színterén is képesek helyettesíteni az embereket?

Ember és robot szembenállásáról szól a novella, vagy a két csoport keveredéséről?

Ács Imola

Comments are closed.