Kritika: Szélesi Sándor (Anthony Sheenard) – A beavatás szertartása

Szélesi Sándor (Anthony Sheenard), A beavatás szertartása, Bp., Metropolis Media, 2009 (Galaktika Fantasztikus Könyvek). 278 l.

Csalóka kezdet a regényé. Az első lapok azt a benyomást kelthetik, hogy a szerzőt ugyanaz a probléma nyugtalanítja, mint a Zsoldos-díj nyertes Vér és verejték c. novellában. De ez a benyomás nem tarthat soká. Tény, hogy mindkét mű érinti a Föld és a tőle már elszakadt kolónia összefüggéseit; hogy a kolóniában két generáció eltérő elképzelései kapnak helyet. Minden más körülmény különbözik. A Vér és verejték bolygója szigorú hely, ahol vérrel és verejtékkel kell a mindennapi betevőt megteremteni, az Endemi azonban természeti éden, amelynek csak megismerni kell az ajándékait. A Vér és verejtékben a távoli Földről nem tudunk semmit: lehet, hogy a visszatérő fiatalok szenvednek majd el pofonokat, de a novella kimetszett idejében a Föld az elhagyott nagy közösség, társak, civilizáció, kultúra, amelynek árnyoldalai rejtve maradnak; a regényben a földi civilizáció maga látogat el az édenbe minden negatív tulajdonságával, természetromboló életmódjával, más fajok iránti gőgjével, az együttélés kényszerű hierarchiájával, a mammutvállalat profitéhes szemléletével, a vezetés érzéketlen, macchiavellista módszereivel. És az itt szereplő közösség a legkisebb, ami létezik: még a regény múltjában is csak két házaspár, a jelenében a legmikróbb, ami még közösségnek mondható: csak két ember, apa és fia, akik nem ellentétes módon viszonyulnak a földi civilizációhoz, viszolygásuk iránta azonos, csak a mértéke más. A beavatás szertartása nem a nemzedéki ellentét műve, hanem a civilizációs ellentmondásoké.

A témában tehát súlyos kérdések öltenek testet. A cselekmény a magánéleti és közösségi konfliktusokat csomózza egybe. Úgy tűnik, csak magánéleti konfliktus, hogy a kétszemélyes éden lakóinak be kell illeszkedniük a földi kolóniával megérkező társadalomba, ám a mentalitásbeli probléma mihamar kultúrák (természetbarát és expluatatív), valamint vezetési stílusok (egyszemélyi és demokratikus) összeütközésévé minősül át. Magánéleti konfliktusnak tűnik, hogy a társadalombeli léttől elszokott, gyászba merevült férfi újra nővel találkozik, ám ez a viszony is mihamar az őszinteség és tettetés, áttételesen a két mentalitás ~ két társadalmi eszmény ellentétévé lényegül. (Kár, hogy ez az ellentét végül nem vesz részt a végső, nagy összeütközésben, a földi kolónia kihalásával megszűnik működni: ez olyan, mintha az első felvonásban a falra akasztott puska sosem sülne el a dráma folyamán.) Magánéleti konfliktus az apa és a fiú ellentéte, amelyben az apa, David a társadalom közösségi létében szocializálódva képes több alkut, kompromisszumot kötni, ellentétben a fiával, a legszebb földi eszmények hűségére nevelt Justinnal; ez az ellentét utóbb a más fajokkal való együttélésnek, a természet megismerésének, egyáltalán a világ megismerhetőségének – szkeptikus válasszal zárt – kérdésévé emelkedik.

A nagy végső összecsapás végül nem zajlik le (ez egy kicsit lelapítja a szerkezet ívét), a társadalmi ellentmondás egyszerűen elmúlik a kolónia kihalásával, a megoldás csak a magánélet szintjén történik meg, de nem a két elv, a két ellenfél küzdelmének eredménye adja, hanem deus ex machina, maga a bolygó, amely alighanem a Solarishoz hasonlóan érző entitás, s az egyik elvet elfogadja, a másikat kiveti magából. Ámbár – és ez a szerkezet klasszikus ívét a modern regény ziláltabb szerkezetéhez közelíti – a bolygóval ellenkezők s a vele összeolvadók végül is ugyanúgy végzik, mondhatni a büntetés és a jutalom ugyanaz, legföljebb a halál minőségében van különbség, mint Tolsztoj Három halál c. novellájában a két szélső pont, a városi hivatalnok és a tölgy halála között: az egyik vereség, a másik béke.

A klasszikus, dramaturgiailag kerekre zárt ív a tematikában sem teljesedik ki, a modern regények nyitott vége itt is jellemzi a művet: hiába záródik le a szereplők sorsa, az alapkonfliktus fennmarad: az emberiség továbbra is ki fogja küldeni a maga előörs-kolóniáit az univerzumba, és a jelek szerint, akár a Bourbonok, sosem tanul a hibáiból.

Szélesi Sándor mindig is képes volt invencióval és érzékenységgel alkotni meg fiktív jellemeket, de ilyen mélyen átgondolt, koherens egyéniségeket talán még sosem hívott életre. Kivételesen jól sikerült az apa-fiú kettős. A regény legösszetettebb és egyben legvonzóbb jelleme David, az apa mélyre temetett gyászával, az emberi kultúra tiszteletével, mindenfajta élet megbecsülésével, szakértelmével és főleg a fia iránti szeretet és felelősség érzéseivel. Ő a társadalomhoz tartozás kisebb megalkuvásaival együtt is harmonikus ember, mondhatni az elérhető tökéletesség; Justin a legszebb ígéret, a Földön el sem érhető tökéletesség, a lehetséges közvetítő az eltérő kultúrák között; ők ketten a relatív és az abszolút jó megtestesítői. De sajnos, mint Kierkegaardtól tudjuk, nincs nevetségesebb, mint a relatívumok között az abszolút: az nem „emberszerű”. Justin végzetét éppen az pecsételi meg, hogy abszolút jó; ám még David relatív tökéletessége, eszmények iránti odaadása sem célszerű a földi terjeszkedés racionalitásában. Kettejük elvesztése a tragédia katartikus élményével zárja a művet. A maga módján kiválóan megalkotott jellem Guilden, a kolónia vezetője profi hatékonyságával, embertelen célratörésével, hideg célszerűségével. Jók a csak rövid időkre fölvillanó figurák: Diaz őrnagy és Thelma Overton, kihasználatlanul maradt lehetőség a botanikus Paula Scott. Még a halott feleség, Patricia is élő alakként jelenik meg előttünk, ha ezt a képzavart megengedhetjük. A jellemek hitelességét növeli, hogy ábrázolásuk nem verbálisan, hanem a cselekvés és beszéd révén valósul meg. (És mennyi mindent mond el ez az eszköztelenség! mennyire vonzóvá és emberivé teszi Davidet egyetlen mondat: „– Azt mondom, hogy nincs is vége – közölte David a konyhai eszközökkel.” [83.])

Gyönyörű világot sikerült a szerzőnek megalkotnia az Endemi bolygón. Egy komplett ökoszisztémát változatos időjárással, a növényzet különböző szintjeivel, az állatok széles skálájával a házikedvenctől a vérszomjas ragadozóig, vonzó és természetes formában; s ahogy a bolygó világát megismerteti az olvasóval, az is olyan természetesen történik, hogy nem vesszük észre mesterséges, fikciós mivoltát. Élvezetes a bolygó nevezéktana, Patricia nyelvi teremtő fantáziáján át Szélesi Sándorét dicséri a selyemsaláta, a babiantej, a rózsatök, a mandorla, a pendely és a zöldfürtöske, nemkülönben a punk, a marmut és a hóvad (az egy kicsit emlékeztet a Hoth bolygó hószörnyére). Különleges az etnográfiailag koherensen kidolgozott guru civilizáció a maga életformájával, az Endoron élő ewokokéhoz hasonlóan óriásfák lombjába települt falujával, szertartásaival, érzelem-telepata kultúrájával, bár még mindig tűnődöm, hogyan képzeljek el nyelvelméletileg egy nyelvet, amelyben nincsenek főnevek. (Ha jól emlékszem, utoljára a 17. században Francis Lodwick tételezett föl ilyet, amikor az Ádám beszélte ősnyelvet kereste, bár ő is úgy gondolta, az ősnyelvből származó embernyelvek aztán föltalálták a főneveket.)

És emlékezzünk meg valamiről, ami talán apróságnak tűnik, de a jelentősége nem kicsiny: a címlap tetején nagy betűkkel a Szélesi Sándor név áll, az Anthony Sheenard alatta, jóval kisebb betűkkel. Amennyire a magyar SF-irodalmi termést évről évre áttekinthetem, úgy látom, egyre többen vannak, akik a maguk nevén adják ki műveiket. Számomra ez az aprócska tény azt jelzi, hogy a magyar SF-irodalomban jelen vannak azok az integer íróegyéniségek, akik nem szorulnak angolszász nevek mankójára, olvasótáboruk ismeri és a maguk írásművészetéért szereti őket.

Szélesi Sándort például ezekért a felejthetetlen jellemekért és fájdalmasan emberi cselekményekért.

S. Sárdi Margit

Comments are closed.