Kritika: Szélesi Sándor – Szörnyeteg a hajtóműben

Szélesi Sándor, Szörnyeteg a hajtóműben, Galaktika, 246 (2010. szept.). 6-24; 247 (2010. okt.). 6-28; 248 (2010. nov.). 6-24; 249 (2010. dec.). 6-19.


Szélesi Sándor nem először adja jelét annak, hogy nyugtalanítja az egyéni és kollektív bűntudat, és valljuk meg, ezzel szembenézni valóban komoly és időszerű feladat. Ha ezt a témát nem SF-ben írta volna meg, már rég az ÉS-ben cikkeznének róla. A kisregény valóságos tömeglélektani tanulmány: annak rajza, hogyan kreál bűnbakot a közösség, hogyan hárít az egyén; hogyan zárul ki a közösségből az, aki a bűnre emlékeztet, mélységesen igazságtalanul, hát még ha maga is bűntudattal küzd, önmagát is kizárja a közösségből, és bűntudatával mérgező hatással van környezetére (feleség, barátok, szülő). A témát sok vetületben, nagy érzékenységgel tárja föl a kisregény: az egyén és a közösség, motívumok, egymáshoz való viszony, akciók és reakciók bonyolult összhatásban mutatkoznak meg. Újra fölbukkan az apa-gyermek kapcsolat témája, s ez most is a legfeszültebb, leghitelesebb részeket eredményezi.

Ám úgy tűnik, a téma most nélkülözi az előző kifejtések tökéletes arányosságát, az építőkövek egymáshoz csiszoltságát: ebben (a hasonlatnál maradva) „sok a habarcs”. A rész-sorsok egymásba fonódása nem tárul föl elég természetesen, és feszültségük, akár az eltérő hullámhosszúságú hullámoké, nem fokozza, hanem csökkenti egymás hatását; még a tetőpont sem éri el azt a feszültségcsúcsot, ami a témában rejlik. A keret első része olyan személytelen, hogy nem látszik a zárórész elejének (ehhez túl messze is kerültek egymástól, az én-szemlélőpont személyességét az egyes szám harmadik személyű elbeszélő részek kioltják).

Az író kiváló jellemeket teremtett a cselekményhez. Nathan Evans az író legvonzóbb, gyötrődő alakjai közül való, több korábbi hős rokona, komor, elszánt, tragédiáját szótlanul hordozó hős, útját nagy gondossággal tervelte ki az író. A kisregény legjobb és leghatásosabb részei közé tartozik az ő napi rutinjának rajza, bűntudattal teli áldozatkészsége, kétségbeesett lázadása. Ugyanilyen jól sikerült figura a mítoszokban magyarázatot kereső öreg előd, Craig McKimmie, akinek alakjában, megszólalásaiban a kisregény legfilozofikusabb gondolatai összegződnek. Kevésbé koherens a feleség, Jane alakja, pedig neki a cselekményben fontos szerep jut: a számos emléktöredék, drámai cselekménymozzanat ellenére nem elég árnyalt és motivált, nem mélyíti el annyira, amennyire tehetné, Nathan tragédiáját. Külsődleges ábrázolást kapott Tom (általában véve is, míg a történet mítikus vonatkozásai mélyen áthatják a művet, a vallásos vonulat kissé hűvös és távolságtartó maradt), ám a cselekményben kifejeződő útja hitelessé és méllyé teszi. Jól sikerült mellékalakok veszik körbe a főszereplőket: a kapitány és felesége, Cesar, a pszichológus. Kevésbé motivált a gyászolók  ábrázolása: talán a melodráma veszélye tartóztatta az írót? Mert így hiába tudjuk, nem látjuk a két oldal tragikus kettős igazságát.

Nyomasztóan jól sikerült az űrhajó belső világának, kisváros-jellegének ábrázolása: a helyszín külső rajza is, de főként az összezártság és annak hatása az emberi kapcsolatokra, viselkedésre: érdemes volna többször eszünkbe idéznünk, hogy mindnyájan egy űrhajóban utazunk, hívják azt Mithrasnak vagy Földnek, s problémáinkat meg kell oldanunk, mert csak egyetlen űrhajónk van. A kisregényt átszövő motívumok (ismétlődő cselekvések, mítoszok, fények) egyszerre képeznek értelmezési horizontot és keltenek hangulatot.

A jelenetezés jó, de a kisregény nyelve kiegyenlítetlen. A témához illően súlyos, veretes mondatok súlytalanok és üresek közé ágyazódnak. Főleg a házaspár veszekedései nélkülözik most a drámai, kifejező erőt. A döntő, legnagyszerűbb pillanatok olykor laposak, vagy a dagályosság helyettesíti a drámaiságot: „A pillanat, amelyben rájött, hogy a klón lát, hall, érez, Nathan életének legszörnyűbb és legfelemelőbb pillanata volt. Egy pillanatnyi kétség sem élt benne azután, hogy Danielt nem áldozhatja fel a szörnyetegnek. Bármit megtett volna, hogy életben maradjon, ő volt most a bűnbocsánata, ő volt a megváltás. A testvére, akit szeretett, és akit ma is szeret” (248. 19). Ugyanakkor egy egész generáció mély és tragikus életérzése is megpendül benne: „Nem vagyunk mi civilizáció… Talán azok voltunk a legelején, de… de az is csak illúzió volt. […] Amikor azt hisszük, hogy felépítettünk valami nagyszerűt, akkor szembesülnünk kell vele, hogy semmit sem számít” (248. 23). Ez a tragikus generációs életérzés sem először pendül meg az író műveiben, egyre  kidolgozottabb formában, mélyebb értelmezésben; szeretnénk hinni, hogy e megfogalmazások az irodalom tágabb köreinek is kincsévé fognak válni.

S. Sárdi Margit

Comments are closed.