Kritika: Szergej Lukjanyenko – Ugrás az űrbe

(Szergej Lukjanyenko, Ugrás az űrbe, ford. Weisz Györgyi, Bp., Metropolis Média, 2009. 415 l.)

Tud az kínos lenni, ha előbb megismerjük egy szerző legkiemelkedőbb művét, élete csúcsteljesítményét, majd a könyvkiadás – a név népszerűségét megnyergelve – közzéteszi a korábbi műveket is, amelyek így óhatatlanul úgy hatnak, mint a szárnypróbálgatás, a hang keresése vagy (miként a vicc szerint Ádám Évához képest) a remekmű előtt a piszkozat.

De ez az eset nem az az eset. Ez a regény a legkevésbé sem szárnypróbálgatás, ellenkezőleg: érett szerző műve, aki megtalálta már a hangját és a mondandóját. Persze tudjuk, hogy az orosz SF-irodalom mindig is képes volt magas szinten egyesíteni az emberiség legnagyobb kérdéseit s az esendő ember ábrázolását, vagyis a mű jó köpenyből bújt ki. De a regény óhatatlanul magán hordja a terhet, hogy előtte remekművet olvastunk a szerzőtől; s ha nagyon kíváncsiskodnak, van-e ez is olyan jó, mint az Őrség-sorozat kötetei, azt mondom: ez is nagyon jó. Csak egészen más.

Ez – sci-fi. Az emberiség távoljövőjébe visz el, ahol a földiek már találkoztak más civilizációkkal, sőt, meg is találták köztük a helyüket. Nem valami nagyszerű helyet, az Erőseknek nevezett fajoktól eltérően a Gyengék (akik közé mi is tartozunk) jogai korlátozottak, nem foglalhatnak el új bolygót, nem kereskedhetnek szabadon (vajon mitől olyan ismerős a helyzet?), de mégis, az emberek beléptek egy intergalaktikus közösségbe, s abban fontos a szerepük: egyedül ők képesek az ugrásra. Vagyis: ők a hordárok.

Ez a kevéssé hízelgő, de fölöttébb valószerű kettősség jellemzi Lukjanyenko látásmódját: a nagyszerű és benne a kisszerű, a fölemelő és a földhözragadt. Az emberiség kevéske képviselője (egy új repülős kaszt) bolygóközi utazásokat/szállításokat bonyolít le, ám a Földön az élet ugyanolyan, mint mindig is volt: űrrepülők bajlódnak az űrrepülőterek ügyintézésével, nagypapák nevelik föl elárvult unokájukat, és szomszéd kisfiúk kunyerálnak űrből hozott kődarabokat.

Úgyhogy csak nagyon keveseknek jut eszükbe: vajon az emberiségnek mindig meg kell maradnia az űrhordári szerepben?

Lenyűgöző, hogy az egymásból folyó, apró eseményekből hogyan alakul ki a cselekmény folyamán egy galaktikus méretű politikai játszma, nem az űroperettek naiv szabadságharca, hanem egy soktényezős, jó alkupozícióra aspiráló, az egyensúlyozó „harmadik erőt” kereső, nagyszabású gondolatrendszer.

Vajon a véletlen harci cselekmény során fölfedezett geometer társadalom betölti-e ezt a szerepet?

Az epikum észrevétlenül jut el a galaktikus pilóta egyéni gondjaitól (más fajból való potyautas, landolási nehézségek) a „titkosügynökös” intrikákon át az idegen fajjal való ismerkedésig. Más és más eszközökkel, de a feszültséget mindvégig fenntartja (még akkor is, ha Nikki Rimen álruhája [álteste] edzett olvasót nem téveszt meg egy percnél tovább). A regény igazi értéke azonban a jellemábrázolás. Kiválóan megalkotott figurák népesítik be a jövőt, nemcsak az ismerős orosz hősök: a külsőleg jelentéktelen, de melegszívű tolsztoji női szereplőkre emlékeztető Mása, a tipikus nagypapának látszó, de hideg szívű nagy játékosnak bizonyuló Hrumov, a jövendő (?) orosz valóság kiválóan eltalált alakjai (a teherautósofőr a Lityeraturnaja Gazetába csomagolt szalonnával és a vodkával, a Gagarinra emlékező, zavaros fejű koldusasszony), mindenekelőtt pedig a legismerősebb, a fiatal űrrepülő, aki a köznapiság puha kültakarójában acélgerincként hordja a rendíthetetlen, alkut nem ismerő szeretetet – amelyektől a regény annyira orosz. (Amiképp az Őrség-regények is annyira oroszok a karaktereikkel, moszkvai és közép-ázsiai helyszíneikkel.) De, mondom, nemcsak az ő alakjuk kiválóan jellemzett, hanem az idegen civilizációbeliek is, a tatu külsejű számító, név szerint Karel, főleg pedig a geometerek. A geometer társadalom utópiából antiutópiába csúszó ábrázolása, a szélsőségesen demokratikus önirányítás, a népnevelő társadalom pedagógiai optimizmusa, a sarkvidéki átnevelő tábor rajza (még mindig) fájóan ismerős.

A regény leszámol az idegen fajokkal vívott szabadságharc nemes pátoszával és a zavartalan együttműködés naiv utópiájával egyaránt (ó, mennyire időszerű ez a gondolat Kelet-Európa számára!), itt az egyes fajokat a maguk haszna vezérli, amelyben csak a közös haszon érdekazonossága teremt szövetségeket. Sajnos ez a jövőkép reálisabb.

A kompozíció gyöngesége, hogy sem a főhős sorsa, sem az emberiség jövőjéről fölvetett gondolat nem oldódik meg benne, vagyis mind gondolatilag, mind szerkezetileg lezáratlan. Ám lehet, hogy ez csak a manapság egyre többször előforduló könyvkiadói praktikum következménye, amely az egy kompozíciós szálat két könyvre (nem regényre, nem műre, csak könyvkötészeti egységre) osztja szét, s a második kötetként megígért Csillagárnyék nem másik regény, hanem ennek a regénynek (kompozíciós egységnek) a második kötete lesz, hiába van külön címe.

Anélkül, hogy a szerző egyszer is kilépne a jövőbeli én-regény beszélői helyzetéből, a művet behálózzák a jelenünkre való, néha derűs, de többnyire fanyar, soha nem öncélú utalások: Karel Gott, akinek nevét a számláló kölcsönveszi, a már az irodalomban is vagy száz évet megélt Jeliszejev csemegeüzlet; felejthetetlen a kényszerleszállás utáni kézfogást kísérő kommentár: „Most akár le is fotózhattak volna minket a kommunista párt agitációs plakátja számára: a hadsereg és a nép teljes összeforrottsága. Csak az orrával az autóbuszba fúródott űrsiklót kellett volna kiretusálni, helytelen asszociációkat ébreszthetett volna” (59; még itt vagyunk az olvasók között, akik ezek a plakátokat láttuk, és néhány hírneves retusálásra is emlékszünk). Akár kulcsfontosságúnak is tekinthetjük a zavaros fejű koldusasszony jelenetét („Mindig a nagy jövőről beszéltek nekünk. Az emberiség boldogságáról. Hiszen én a kommunizmust építettem… azután a kapitalizmust… igyekeztem… Mindannyian ezért tűrtünk. A jövőért, a boldogságért… Ti most a csillagos jövőt építitek. Fiacskám, hiszel benne, hogy nem hiába?” 91). Ezek az utalások (akárcsak az epikus elemek a nemzeti hős Danyilov ezredestől Tiran kutyáig) nem szervetlen -ként függenek a szövegen, valamennyinek megvan a maga szerepe a regény utalásrendszerében, szellemi térképén; még az első felvonásban a szögre akasztott puska (bocsánat, vadászkés) is elsül. Ez a minden részletre kiterjedő hitelesség és fölépítettség okozza a regény erős hatását, valószerűségét.

Egyszóval a regény egyszerre nagyon olvasmányos és nagyon elgondolkodtató.

De miért kellett az eredeti – (A) csillagok – hideg játékszerek – címet a jelenlegi, tucatárut sugalló címre kicserélni?

S. Sárdi Margit

Comments are closed.