Kritika: Új Galaxis 2009/1.

Új Galaxis 2009/1., A Naprendszer újrafelfedezése, szerk. Antal József


A Naprendszer újrafelfedezése címmel jelent meg az Új Galaxis 2009. évi antológiája. A kötet tizenkilenc novellát tartalmaz, melyeknek majd mindegyike – az antológia címéhez híven – az űrutazás gondolatával, idegen bolygók meghódításával, földönkívüli létformák fölfedezésével és természetesen mindenekelőtt az ember szerepével foglalkozik. A sci-fi irodalom egyik klasszikus témaköréről van tehát szó, amelyről ezúttal (többségükben) fiatal magyar alkotók gondolatait olvashatjuk.

A téma viszonylagos egységessége mellett az antológia sorrendi összeállítása számomra meglehetősen ötletszerűnek tűnik, és nem biztos, hogy nagyon szerencsés. A kötet elején szereplő írások meglehetősen gyengék, a területen járatlan olvasót könnyen elkedvetleníthetik. Észrevehető változást hoz a három Preyer Hugó-díjas mű blokkja, amely színvonalában magasan felülmúlja az addig közölteket, és az antológia végéig ez a színvonal szerencsére nem csökken jelentősen. Ha tehát eddig eljutottunk, mindenképpen érdemes továbbolvasnunk. A novellák közé ékelődve találhatjuk a következő pályázati kiírás („Utópia”) kapcsán közölt rövid ismertető esszét, valamint Vásárhelyi Lajos kritikai rovatát, melyben a frissen megjelent sci-fi művekbe kaphatunk betekintést.

Az elbeszélések a ma elterjedt módon külön kedvcsinálót is kaptak, amelyek a történet alapgondolatát fogalmazzák meg, gyakran kérdés formájában – ez utóbbit természetesen maga a novella válaszolja meg. Ez (amellett, hogy minimális egységbe foglalja a különböző írásműveket) felszínre hozza azokat a főbb problémákat, amelyek a szerzőket foglalkoztatták (kérdés persze, hogy nem vezetik-e egyúttal félre az olvasót, aki a készen kapott interpretáció segítségével talán kevésbé nyitott az elbeszélések eltérő értelmezésére, mint egyébként lenne). Noha a kérdések igen változatosak – bár egyes témák, mint pl. az előítélet kérdésköre, többször is fölbukkannak –, mégis mind alapvetően egyazon problémával foglalkoznak: a változó technika és a mindezek ellenére változatlan emberi természet közötti feszültséggel. Az antológia alapján úgy tűnhet, nemigen van okunk az optimizmusra: az emberi evolúció sohasem fog kellően lépést tartani a technikai evolúcióval, legalábbis nem olyan mértékben, hogy valaha is érdemben túllépjünk jelenlegi állapotunkon. A kedvcsinálók így – ahogy haladunk a kötet vége felé – egyre inkább szónoki kérdéseknek tűnnek, amelyekre az olvasó már azelőtt tudja a választ, mielőtt a történetet elkezdené. Ez természetesen egyáltalán nem probléma – ha jól belegondolunk, a sci-fi egésze erre a konfliktusra épül. Lássuk tehát, mit gondolnak róla kor- és honfitársaink.

Amint említettem, a kötet nyitódarabjai a gyengébbek közé tartoznak. Ez leginkább stiláris és fogalmazásbeli problémákban nyilvánul meg. Legtöbbjükön erősen érződik az írásban való gyakorlatlanság, az, hogy szerzőjük még keresi saját hangját. Írásmódjuk nehézkes, gyakran iskolás, közhelyekkel zsúfolt (habár feltűnő közhelyek szinte mindegyik műben jelentkeznek). Ezen megfelelő gyakorlással, szépirodalom olvasásával természetesen sokat lehet javítani – és kinek ne lettek volna ilyen gondjai? –, kérdéses azonban, hogy ezeket a próbálkozásokat érdemes-e rögtön ebben a formában leközölni. Annál is inkább, mert néha az az érzésem támadt, hogy a novellákban megjelenő ötlet gazdagabb, színvonalasabb kifejtést érdemel; másfelől azonban egy kevésbé eredeti ötletet is meg lehet olyan ügyesen fogalmazni, hogy frissnek, újszerűnek hasson. Egyszóval: többnyire nem a központi gondolattal van a probléma, hanem a szóba öntéssel.

Elsőként mindjárt az emberi előítéletek örökéletűségének fenyegetésével találkozunk; e téma igen gyakran fölbukkan majd az antológiában. Ódor Ákos Árnyékhatás c. novellájában az Acélbarlangok egyik központi gondolatköre köszön vissza: a Földről kirajzott, Marson letelepedett emberiség hamarosan önálló, a földi viszonyokhoz képest utópisztikusnak tűnő civilizációt hoz létre, az ennek nyomán támadó ellenérzések pedig háborúhoz vezetnek. A novella egyik fő érdeme, hogy – noha a marsiak, akiket csak igen vázlatosan ismerünk meg, kétségkívül rokonszenvesebbnek tűnhetnek – egyik fél ábrázolása sem szélsőséges: mind a földi, mind a marsi társadalomnak megvannak a maga hibái és előítéletei. Az egyes alakok már közel sem ilyen kiegyensúlyozottak: az embertelen, fasisztoid beállítottságú kapitánnyal számtalanszor találkozhattunk; a szerető feleség figurája gyengére sikeredett, és nemigen érinti meg az olvasót. Ugyanígy a főhős belső gyötrődései is némileg sablonosnak hatnak: drogfüggősége és ebből fakadó hallucinációinak megjelenítése nagyszerű ötlet, a kivitelezés is jó, épp ezért éreztem némi csalódást, hogy ezt a lehetőséget az író nem aknázta ki kellőképpen. A novella fő problémája mégis a szerkezet: ebben a formájában terjengősnek hat, gyakran válik vontatottá, és egyes szakaszoknál mintha maga a szerző sem tudná, miként is kerültek bele a történetbe. Lehetséges persze, hogy ez az egyenetlenség az ára annak az érzékletes, erőteljesen megteremtett atmoszférának, mely leginkább az Európán játszódó jeleneteket jellemzi; némi tömörítés azonban ennek ellenére sem ártott volna. A központi kérdés – a földi és a marsi életfölfogás konfliktusa, illetve az ezekhez való lojalitás – hol fölbukkan, hol elvész; nincs kellőképpen kiemelve ahhoz, hogy a végkifejlet valóban odavágjon. Feszesebb szerkezettel, a hangsúlyok áthelyezésével hatásosabb, intenzívebb írás születhetett volna.

Szélesi Sándor a humor területére kalandozik Kovácsbéla népe c. írásával, melyben az emberi civilizáció pusztulását követően érkező idegen lények új embergenerációt teremtenek, sőt, egy félreértelmezett telefonbeszélgetésnek köszönhetően még vallást is alapítanak. Sajnos amellett, hogy a megvalósítás itt is hagy maga után kívánnivalót, az alapötlet sem olyan erős, hogy egy egész novellát lehessen építeni rá, legalábbis nem ebben a formában. Mivel az olvasó a magyarázatot már rögtön a történet elején megkapja, a humor nagy része elvész, a poénok fáradtak, a szituáció maga (ismeretlen kultúrából származó hétköznapi tárgy vallásos imádattal való körülvétele) pedig túlságosan ismerős. Szerencsétlen lépés az is, hogy a narrátor figurája csak az utolsó szakaszban jelenik meg. Nagyobb hatást lehetett volna elérni fordított sorrenddel: így az elbeszélő alakja nagyobb hangsúlyt kapna, a csattanó pedig valóban a végén csattanna. Így csupán egy meglehetősen humortalan, ügyetlenül összerakott történetet kapunk, amelyben még kirívóbbnak és hiteltelenebbnek hat a tudományos-fantasztikusnak szánt kézlengetés (a dornakiánok „spirituális faj” voltak, így mi sem természetesebb, minthogy mindenben a vallás nyomait keresték, pont).

A leegyszerűsítés és a hiteltelenség (hihetetlenség) a fő problémája Szökrönyös László Ad astra per aspera c. novellájának is. A címben az ismert latin mondást („Per aspera ad astra”, kb. ’göröngyös úton a csillagokig’) láthatjuk viszont; az átvariált szórend érdekes megoldás, és ikonikus formában mintha magának a novellának a szerkezetét tükrözné. Ebben a történetben ugyanis a csillagok világában élő, az élet értelmén, illetve ennek létezésén töprengő főhős jut el odáig, hogy önmagát az emberiség részének tekintse, méghozzá egy igencsak rázós úton. Noha a novella nem szűkölködik érdekességekben (gondolok itt elsősorban a földönkívüliektől származó régészeti leletekre), az olvasó zavaróan kétpólusú világábrázolásba botlik. A konklúzió pedig, amely szerint a megingathatatlan emberi értékrend egy csapásra legyőzi az évmilliókkal előttünk járó létforma fenyegető nihilizmusát, meglehetősen naiv elképzelésnek tűnik. (Ez utóbbi már önmagában is elég valószínűtlen – ki ne élt volna át kamaszkorában hasonló problémákat? Legtöbbünk mégsem csapott föl sorozatgyilkosnak. Az, hogy a fejlettség rendkívül magas fokára jutott lény ilyen kirívóan emberi problémákkal küzd, fantáziátlan feltételezés.) Maga a kiindulópont – az ösztönös emberi értelemtulajdonítás és a világegyetem alapvető értelmetlenségének feszültsége – gazdag lehetőségeket rejt magában, ezek azonban kiaknázatlanok maradnak, a megoldás így laposnak és erőltetettnek hat, főleg az aránytalanul kidolgozott expozícióhoz viszonyítva. Ezt a problémát egy ilyen rövid írás keretében nemigen lehet érdemlegesen bemutatni, legalább egy hosszabb elbeszélést rá kell szánni, a figurák szemszögét, filozófiáját pedig alaposan megismertetni az olvasóval, mielőtt bármilyen megoldáshoz is eljutnánk. Remélhetőleg a szerző nem utoljára foglalkozott ezzel a problémával, és hamarosan új, hozzáillőbb formában találkozhatunk vele.

Molnár Balázs Eredeti történet c. novellája kellemes felüdülés: a címhez méltóan eredeti ötlethez színvonalas kivitelezés társul. A plasztikusan ábrázolt, groteszk hangvételű, poszthumán jövőből múltba kanyarodó, lóugrásban haladó történet mind cselekményvezetését, mind hangulatát tekintve kiemelkedik az antológia darabjai közül. A modern kor virtuális valóságának, technikafüggésének ironikusan sarkított ábrázolása mellett szembesülhetünk az ismeretlennel szembeni félelem és agresszió örök problémájával is, talán hatásosabb formában, mint bármelyik, előítéletekkel foglalkozó elbeszélésben. Mindezt pedig nem egyetlen, tömbszerű eszmefuttatás keretében kapjuk, hanem számtalan apró, nagy műgonddal kidolgozott részleten keresztül. A szerző hűségesen követi a show, don’t tell annyiszor figyelmen kívül hagyott aranyszabályát: semmit sem magyaráz túl, hagyja, hogy a (kellő gyakorisággal meghökkentett) olvasó maga vonja le a következtetéseket; elképzeléséhez pedig remekül illik a nyugodt, ráérős tempó, amely számos alkalmat ad arra, hogy megcsillogtassa jövőnk – nemegyszer a Galaxis Útikalauzt idéző – szürrealisztikus képi világát. Élvezetes, jól megírt novella, amely többszöri olvasásra is képes újat mondani.

Nagy Éva a jövő médiáját veszi szemügyre Űrleső – különkiadás c. írásában; ez a média pedig várhatóan semmiben nem különbözik a maitól. Az ötlet nem rossz, kivitelezése azonban bőven hagy maga után kívánnivalót. Az első Marsra lépő ember (egy nő!) kapcsán föltámadó hajcihőt a jövő iskolásgyerekeinek szemszögéből tapasztalhatjuk meg. Sajnos ez a szemszög számomra nemigen tűnik hitelesnek. A gyerekek beszéde néhol ügyesen el van találva, többnyire azonban inkább meghökkentő és mesterkélt, ez pedig, tekintve, hogy a jelenet fárasztóan hosszúra nyúlik, nemigen üdíti föl az olvasót. Hasonló a helyzet a legutolsó szakasszal, amelyben – némi időbeli ugrás után – ugyanazon műsor marsi kiadását kísérjük figyelemmel, interjúalanyokként marslakókkal; ez talán a legkevésbé élvezhető rész. A jövő szlengjét, egyáltalán a jövő nyelvét megteremteni igencsak merész vállalkozás, és ha még Philip K. Dicknek (Kizökkent idő) sem sikerült szépséghibák nélkül megoldania, nem meglepő, ha a végeredmény itt is inkább kínos, mint hihető.

Dushan Lechky Rajtaütés c. elbeszélésében pontosan azt kapjuk, amit a cím ígér: legnagyobb részét egy űrcsata igen részletes és nemegyszer izgalmas leírása tölti ki. A kedvcsináló (amely szerint a novella az emberiség előítéleteivel foglalkozna) meglehetősen zavaróan hat, mivel jómagam nem nagyon látom az előítéleteket. Háborút és pusztítást, természetesen, méghozzá igencsak bőséges – noha korántsem unalmas – expozíció keretében kifejtve, amely az űrgyarmatok létrehozásának és könyörtelen kizsákmányolásának, valamint az ezt követő fölkeléseknek történetét mutatja be. Ehhez kapcsolódik a novella második része, amely egy kis lázadó csoport harci manővereire összpontosít, némi (?) Csillagok háborúja utánérzést keltve. E két rész jószerével zökkenőmentesen kapcsolódik össze, mindezek ellenére azonban a novella szerkezete torz, a befejezés pedig összecsapott benyomást kelt. A hosszú fölvezetés után a gyors tempójú űrcsata úgy hat, mintha a szerző csupán nagyobb, jelentőségteljesebb események előkészítésének szánta volna. A számtalan, görög mitológiai nevekkel fölruházott karakter jelenléte nagyszabású képet sejtet, első említésük után azonban szinte rögtön el is tűnnek, a fölöslegesség érzetét keltve. Szintúgy a főhősnő: habár első pillantásra valóban rokonszenves, mégsem képes magával ragadni az olvasót, akinek egyszerűen nincs rá kellő ideje, hogy megismerje és megkedvelje. Összességében az volt az érzésem, mintha nem novellát, hanem egy nagyobb lélegzetű mű – regény – egy részletét olvastam volna: szórakoztató, folytatásra méltó, de befejezetlen.

Bukros Zsolt Az utolsó esély c. rövidke írásában egész fajunk sorsa egyetlen emberen áll vagy bukik: itt a monumentális tét kisszerű eseményektől való függése kellene hogy megteremse a feszültséget. Kár, hogy ez a törekvés kudarcba fullad. Az ötlet a legkevésbé sem eredeti (talán az egyik legélvezetesebb földolgozása Herbert W. Franke Félreértés c. novellája), a kidolgozás pedig a címhez hasonlóan lapos és érdektelen. A hasonló történetekben járatos olvasó már úgyszólván a legelején kitalálja a – hangtalan – csattanót, innentől pedig az egész fölvezetés kínosan vontatottá válik, akár egy rossz vicc. Mit sem segít ezen a történet hihetetlensége: a számtalan teszten átesett, szelíd, humánus, természetbarát, úgyszólván megvilágosodott főhős, aki (némi gyakorlással könnyedén befolyásolható) „atavisztikus ösztönei” hatására egy pillanat alatt eljátssza az emberiség utolsó esélyét, teljességgel valószerűtlen alak.

Bajzafi Ferenc (Timothy Swordsman) Nyomorult Ikárosz c. elbeszélésének (anti-)hőse szokatlan módon szenved hajótörést: a visszatérés legcsekélyebb reménye nélkül. Az űrutazás kockázatait és lehetőségeit tárgyaló mű főszereplője különös alak: noha jóformán semmit sem tudunk meg róla (és amit megtudunk, sem teszi rokonszenvessé a figurát), mégis ösztönszerűen azonosulunk vele az idegen világban. Ez érdekes feszültséghez vezet: az idegenek álláspontja teljességgel logikus és érthető, telepatikus úton lebonyolított eszmefuttatásaik azonban távol esnek a megszokottól, és arra kényszerítik az olvasót, hogy önkéntelenül is új nézőpontból szemlélje a múlt eseményeit. Annak ellenére, hogy a földönkívüliek ábrázolása a legkevésbé sem újszerű (jobbára vékony, nagy fejű, szürke lényekkel van dolgunk), a többféle faj együttműködése kétségkívül eredeti vonás, a gondolatátvitel folyamatát pedig érzékletesen, a főhős szűrőjén keresztül látjuk. A történetet végig jellemző rideg, könyörtelen atmoszférához illő módon a lezárás egyszerre nyugtalanító és kilátástalan, s az olvasó – a szürke Veeng szemébe nézve – önkéntelenül is az emberi faj sorsára gondol.

Az eddigiekhez képest meglehetősen újszerű hangot üt meg Sümegi Attila Animus c. írása, amelyben címéhez híven az emberi lélek és a világegyetem, ennek kapcsán pedig a tudomány és a vallás kapcsolata kerül középpontba. Érdekes, élvezetesen megírt mű, a zavaróan ezotériaillatú háttér (lélekrészecskék, világító aura stb.) ellenére érdekes ötletek sorakoznak elénk, és a történet is eléggé fordulatos ahhoz, hogy végig lekösse a figyelmünket. A szereplők kellően kidolgozottak, képesek valódi meglepetést okozni. Különösen igaz ez a narrátorra, aki izgalmas figura: egyszerre érzelgős és érzéketlen, filozofikus és szűklátókörű. Miközben – a jövő bölcsének sablonos szerepében tetszelegve – az emberiség elbizakodottságát és ennek katasztrofális következményeit bírálja, képtelen meglátni a gerendát saját szemében. Kitűnő illusztrációja az ember végletes és alapvető egoizmusának és az objektív, tudományos nézőpont ebből fakadó elérhetetlenségének, az utólagos tisztánlátásnak, amelyet ő maga is elítél, amennyiben másokról – a titáni civilizáció tagjairól – van szó. Noha a különleges titáni életforma csupán egy-egy pillanatra villan föl, ezek a pillanatok logikusan illeszkednek a történetbe, elkerülve mind a vázlatosságot, mind a túlírtság veszélyét.

A sci-fi világában szokatlan nézőpontból láttatja a bolygóközi kolonizációt Karádi Kázmér Gazdálkodj okosan! c. elbeszélése: a marsi gazdaság megteremtését és az első telepeseket mutatja be, láthatólag naturalisztikus ábrázolásra törekedve. Annál is inkább szokatlan ez a szemszög, mivel az olvasó számára nehezen eldönthető, vajon a narrátorként szereplő vidéki gazdálkodó szándékosan sikeredett-e ilyen felemásra. Egyik pillanatban a populáris parasztsztereotípiák – pálinkafüggőség, ízes káromkodások, a technika iránti ellenszenv, műveletlenség stb. – valóságos tárháza, a következőben már bizarrul irodalmias nyelvezet birtokosa. Ez eredhet egyfelől a gyors – talán kissé túl gyors – hangulatváltozásokból, amennyiben a humoros(nak szánt) kiszólások mögött drámai(nak szánt) történet húzódik meg, sötét alaptónust teremtve, másfelől a nyelven keresztül történő karakterábrázolási kísérletből: t.i. a főhős műveltebbnek akarja magát mutatni, mint amilyen valójában, innen félszeg dilettantizmusa. Noha mindkét szándék igen dicséretre méltó, az eredmény mégis inkább meghökkentő. Mindemellett előfordulnak valóban humoros pillanatok is: az űrhajón utazó kétszáz borjú groteszk látványa éppen furcsa, nyers realizmusa miatt maradhat meg az olvasó emlékezetében. Kétségkívül igen eredeti hangvételű mű, amelyről azonban nemigen dönthető el, szerzőjét milyen szándék vezette, és hogy végül is megvalósította-e.

Erdei Anita az emberi és a jóval fejlettebb idegen technika konfliktusával foglalkozik A félelem hajója c. novellájában, amely harmadik a Preyer Hugó-díjasok sorában. Biztos kézzel megírt, erős atmoszférájú művel van dolgunk, amely egészen a legvégéig képes fönntartani a feszültséget. A karakterek hihetőek, de nem túlírtak; az alaphelyzet – nyomozás a kihalt űrhajóroncson – drámai, de nem hatásvadász. Az egyetlen probléma a befejezéssel van, amely az addigi előkészítés után kurtának és odakentnek hat. Természetesen magyarázatot kapunk a rejtélyre, ez a magyarázat azonban vázlatos, összecsapott, és sokat elvesz az alapötlet erejéből. Emellett úgy érzem, a szerző a könnyebbik végén fogta meg a dolgot: ahelyett, hogy hőseink fokozatosan, a maguk erejéből, esetleg némi külső segítséggel jönnének rá a megoldásra, az utolsó percben megérkező idegenek (akikről azt sem tudjuk, kik, mik, és hol voltak egészen addig) foglalják össze a történteket, nagyjából két sorban. A magyarázat nincs kellőképpen előkészítve: az olvasónak, a detektívtörténetekhez hasonlóan, itt is egyértelmű jelzéseket kell(ene) kapnia, amelyek rávezethetnék a megoldásra. Ezek a jelzések szórványosan jelen vannak ugyan, de a legnagyobb csattanó jóformán előkészítetlen. A lezárás így meglehetősen gyengécske, és nem illik a novella többi részéhez.

A második helyezést Simanovszky Zoltán Felelőssége nyerte el. Ez a novella némiképp kilóg a sorból, témája ugyanis az időutazás, és egyetlen városon belül játszódik, a Földön. A szerző elegánsan oldja meg a különböző idősíkok közötti váltást; semmit sem árul el túl korán, az olvasó előtt fokozatosan tárul föl a teljes kép. A személyes felelősség fontosságát irtózatos lecke árán megtanuló főhős figurája sokoldalú és hitelesen ábrázolt. A történet végi csavar – a gondosan adagolt előjelek ellenére – váratlanul érkezik, így a kellő erővel képes hatni. Ám szerencsétlen a címválasztás: maga a történet épp eléggé, néhol már a nehézkességig didaktikus, nem kell tovább fokozni. Egy másik furcsa vonás, hogy a hihetőség (egyáltalán, a történet megértése) érdekében az olvasónak el kell fogadnia a lélek és a test elválaszthatóságát, ami, tekintve, hogy a szóban forgó időgépet „anyagugratónak” hívják, kissé meghökkentő; nagyobb probléma azonban, hogy ez a motívum túlságosan későn, csupán a novella vége felé bukkan föl. Mindezek ellenére a kötet egyik legélvezetesebb darabja ez: feszült, izgalmas, fordulatos.

Hantos Norbert győztes műve, A matematikus démona valójában egyetlen, részletesen kibontott allegória, amely méltán nyerte el az első díjat. Olvasása közben eltöprenghetünk azon, hogy a kötet alcímében szereplő „Naprendszer” vajon külső vagy belső világunkhoz tartozik-e, és melyik irányba érdemes elindulnunk, hogy megismerhessük, ahogyan azt a főhősnő, a matematikai zseni Alice próbálja. Habár Alice megjelenítése nem hibátlan (a szájába adott mondatok meglehetősen mesterkélten hangzanak), alakja mégis jóval eredetibb és emberibb, mint a sci-fi irodalom nagy átlagában szereplőké, így az olvasó nehézségek nélkül lesz képes vele azonosulni. A novella lényege nem is elsősorban az emberek, hanem egy bizonyos gondolkodásmód képszerű, érzékletes ábrázolása, amely a történet előrehaladtával fokról fokra bontakozik ki. A végkifejlet az addigiak logikus következménye: egyszerre megindító és frappáns lezárás. Külön érdeme a novellának a feszes szerkezet: épp a kellő mértékben kidolgozott, túlbonyolítástól mentes művel van dolgunk, amely elejétől végéig képes lekötni az olvasót.

Noha Dávid Attila A Naprendszer újrafelfedezése c. írása elsőre meta-elbeszélésnek tűnik, az utolsó sor elegáns (ha nem is túl eredeti) megoldással visszacsavarja a fikció szintjére. Noha ez a csavar csupán egyszer használatos, mégiscsak csavar, és szerencsére a párbeszédes formában megírt, önmagára folyamatosan reflektáló jelenet kellőképp rövid és tömör ahhoz, hogy elbírja. Ötletes, könnyed alkotás, nem elgondolkodtató, de nem is fárasztó.

Bárdos Zénó Második c. elbeszélése a (feltehetőleg globális felmelegedés formájában érkezett, így fordított előjelű) Ragnarök utáni időszakba röpít minket: a katasztrófát túlélt, új civilizációt teremtett emberiség a jórészt lakhatatlanná vált Földön és a környező bolygókon, holdakon kutat az ősök nyomai után – szó szerint meghökkentő sikerrel. A nyomok közül csupán eggyel találkozunk a történetben: a holdkomp a technika fölötti uralomnak és az emberre gyakorolt hatásának szimbólumaként működik, egyben saját múlandóságunkra emlékeztet: idővel minden elkerülhetetlenül régészeti leletté válik. Az alkalmankénti didaxistól (miért, ó, miért kell minden lehetséges alkalommal kihangsúlyozni, hogy a környezetét pusztító, kataklizmákat előidéző ember végre megtanulta a leckét?) eltekintve igen jól megírt, erős atmoszférájú mű ez, amely még többedszeri olvasásra sem árul el túl sokat, így gondolkodásra készteti az olvasót.

A választás, az emberéletek fölötti akart-akaratlan hatalom kérdésével foglalkozik Kovács Ákos Debbie állatkertje c. műve. A főhős, akit az öccséhez írt levélen keresztül ismerünk meg, saját magát egy istennek való döntéshelyzetbe kényszerült emberként értelmezi, s tettének súlya alatt végül is összeroppan. A két szál – a végletesen kegyetlen eszközökkel vívott háború, illetve a géntechnológiával létrehozott új faj sorsa – természetes módon, egymást fölerősítve fonódik össze, hogy együtt a személyes felelősség fontosságára hívják föl a figyelmet. Hasonló a helyzet a nyitójelenettel, amely első pillantásra fölöslegesen hosszúnak tűnhet, ahogy azonban előrehaladunk, egyre világosabban láthatjuk a kapcsolódási pontokat, amelyek végül a harmadik szakaszban egy újságcikk stílusát idéző, rövid összefoglalásban tetőzik. Maga a fő cselekményszál nem különösebben eredeti (az életveszélyben lévő kislány figurája már-már émelyítően sablonos), ezt azonban remekül ellensúlyozza, hogy a végkifejletet tekintve homályban maradunk, így pusztán rajtunk múlik, hogyan egészítjük ki a történetet.

Rákosi Miklós Last minute c. frappáns, tömör írásában remekül társítja a szatirikus hangvételt a kiábrándító témához. Habár meglehetősen nehéz túltennünk magunkat azon a tudományos bukfencen, hogy a Nap a 25. században válik vörös óriássá, a jelenet lényege szerencsére nem a pontosság, hanem a meghökkentés, ami kétségkívül sikerül is neki. A bizarr nyitóhelyzet tragikomikus és könyörtelen végkifejletbe torkollik, amit az erőteljes képi világ is fölerősít.

Martin Máté Vissza, a csillagok közé c. novellája ritka madár a kortárs sci-fi világában, amennyiben hangvétele idealista, lezárása pedig kifejezetten derűlátó. Noha az etnikai megkülönböztetés témája így, nyers formában meglehetősen gumicsont jellegű (egy sci-fiben bátrabban is lehetne bánni az áttételekkel – a közönség meg fogja érteni), a bolygókra telepített gettók ötlete nem rossz. A legfőbb probléma talán az alaphelyzet hihetetlensége: hogyan lehetséges, hogy ez az öt asztronauta (köztük egy rasszista és egy fekete) közel két évig volt összezárva, mégsem ölték le egymást? Ha az ellentétek csupán a második év vége felé kezdtek megmutatkozni, miért nem történik erre utalás? A szűk, zárt térben való huzamos együtt-tartózkodás és az ennek nyomán támadó ellentétek a sci-fi irodalom kedvelt témái közé tartoznak: csalódást okozott, hogy itt még kísérlet sem történt ennek ábrázolására. A faji előítéletek kérdése így nehézkesen illeszkedik a történetbe, és nemigen mond semmi újat. A didaktikus befejezés pedig inkább egy Miyazaki-mesefilmet, mint sci-fit idéz, így a mai olvasó számára nehezen hihető, noha kétségkívül szép elképzelés. Talán ezért is egyike ez a kötetzáró novelláknak.

A halhatatlanság és az ebből fakadó elkerülhetetlen célvesztettség kérdésével foglalkozik Varga B. Bánk 15 nap semmi c. novellája, egyben az antológia utolsó darabja. A fölütés (a főhős lefejezése) telitalálat: meghökkentő, érdekfeszítő, azonnal megragadja az olvasót. Noha a háttértörténet (a Földről elmenekülő, a Holdon letelepedő emberiség) meglehetősen vázlatos, jól illeszkedik a történetbe: a szerző gondosan ügyel arra, hogy ne egyszerűen nyakon öntsön minket az információval, hanem a szereplők szemszögéből ismertesse meg a helyzetet. A holdváros bemutatása plasztikus és hiteles, ideális háttér egy kihalt, steril világ megteremtéséhez. A szerelmi szál már korántsem ilyen ügyesen megoldott: sablonos és kifejtetlen, így nemigen érezhetünk együtt az elítélttel. Szerencsére mindezt ellensúlyozza a történet gerincét alkotó, remekül megírt tizenöt nap, amelyet hősünk jóformán minden érzékétől megfosztva tölt, még a hallucinációkra is képtelenül. A tökéletesen önmagába forduló tudat, a Holdon újrateremtett mesterséges világ és az ember meddő, saját magáért való létezése között fönnálló kapcsolat finoman, nem túlmagyarázva jelenik meg, és az olvasónak kellő anyagot nyújt a töprengésre.

Érdemes pár szót szólni a kötet illusztrációiról is (novellánként egy), öt alkotó munkáiról, melyek néha igen érdekes interpretációt nyújtanak. Stílusuk igencsak eltérő, a jóformán nonfiguratívtól a képregényjellegűig, de szinte mindegyikük hozzáad valamit az írásokhoz. A borítóról már nem lehet ugyanezt elmondani: a figurák elrendezése furcsán esetlen, maga a kompozíció pedig nemigen ragadja meg a reménybeli olvasót. Érdemes lett volna valami szokatlannal próbálkozni.

Habár szigorúan véve nem tartozik az irodalom területéhez, nem állhatom meg, hogy meg ne említsem a helyesírási hibák elképesztően nagy számát. Az átlagolvasó természetesen már réges-rég hozzáedződhetett a magazinok, folyóiratok pongyola helyesírásához (bár hogy miért kell ezt a bánásmódot elszenvednünk, nem tudom), ez a kötet azonban sajnos alulmúlta várakozásaimat. Az egybeírási-különírási problémák, a párbeszédek és idézések nem megfelelő írása, a következetlen központozás nem egyszerűen bosszantóak, de egész mondatsorokat tesznek értelmetlenné. Ez ugyancsak kifárasztja az olvasót, aki néha többször is kénytelen átolvasni ugyanazt a bekezdést, mire rájön, miről is van szó. Ráadásul az egyes írások között megmutatkozó, gyakran erőteljes különbség arra utal, hogy a beérkezett szövegeket minden korrektúra nélkül, úgyszólván nyers állapotban közölték, pedig néha igencsak jól jött volna egy szigorú szerkesztői kéz (szem). Természetesen lehet azzal érvelni, hogy a helyesírás másodlagos, külső tényező magukhoz a művekhez képest, amit valódi sci-fi-rajongó nem vesz figyelembe, de a külcsín ilyen mértékű elhanyagolása igénytelenségre, nemtörődömségre utal, ami nem jó ajánlólevél. Egy hozzáértő lektor sokat segíthetett volna.

Mindent összevetve: az antológia dicséretre méltó próbálkozás volt, amely bizonyos szembetűnő hibák ellenére kitűnő fórumot nyújtott a fiatal, kortárs magyar sci-fi szerzők számára.

Evellei Kata

Comments are closed.