Kritika: László Zoltán – Minden nap olimpia

(László Zoltán, Minden nap olimpia, Új Galaxis, 13, 2008/2. 4-8.)

A novella az Új Galaxis antológia 2008/2. számában jelent meg, amely a jövőbeni sportok témájával foglalkozik.

A cím sokáig nem kap értelmet, sőt, ellentmondásba keveredik a cselekménnyel, amit egy hetekig tartó, embert próbáló futás tesz ki, ezáltal a helyzet megkapja azt az ünnepélyességet, amit a mai ember az olimpia nevéhez kapcsol. Az esemény csak a novella végén válik valóban „mindennapivá”, amikor a futó életébe hirtelen betör a külvilág, és kiderül, hogy hasonló nagyszabású versenyek zajlanak minden percben, amelyek ugyanígy emberfeletti teljesítményt követelnek, de a gyakoriságuk miatt már senki sem értékeli őket.

Kiragadott pillanatokból áll össze a történet, a végtelenséget a monotónia rövid, érzékletes leírásai fejezik ki. Minden jelenet fontos, hogy belelássunk a verseny kínjaiba, a tiltakozó izmoktól a holdpánikig, az időnként felmerülő kételyekkel együtt. A cselekmény linearitását pusztán egyszer szakítja meg egy visszaemlékezés, amelynek az időpontját nem lehet pontosan meghatározni, különben minden eseményről tudjuk, melyik napon történik.

A fókuszban végig Mal, a futó áll. Mondhatnám, a jellemét csak felületesen ábrázolja az író, a történet azonban éppen azt boncolgatja, mennyire háttérbe húzódik a személyiség a verseny alatt, és nem marad más, csak a futás kényszere. A gondolatok inkább csak ártanak. A szerző kétszer von párhuzamot közte és a zuluk között, akik szerint a futás megtisztítja az embert, ez az eszköz arra, hogy az ember eggyé váljon a szavannával. Mal valóban egyre inkább elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, a magányos órák után már önként elhúzódik a társaságtól, és végül az utolsó szakaszon valóban „könnyűnek és tisztának” érzi magát.

László Zoltán többnyire a cselekedeteivel jellemzi őt – így látjuk magát a futást, azt, ahogy lehiggad a holdpánik után, de időnként a gondolataiba is betekinthetünk. Először a rádióssal való beszélgetése után, másodszor amikor elhalad Huang, az egyik versenytársa mellett. Mindkét alkalom érdekes, de más-más szempontból: a rádiósról sosem derül ki, hogy valóban létezik-e, vagy csak Mal kétségei fogalmazódnak meg egy belső hang által, Huang bukása pedig alkalom lenne a katarzisra, ha jó emberként a segítségére sietne. Ezzel azonban elveszítené a versenyt, és az áldozata fölösleges lenne, hiszen a gépek megteszik majd ezt helyette (még ha valamivel később is), így az erőpróba még személytelenebbé válik.

Ezzel el is érkeztünk a novella problematikájához: mit ér mindez? Magány és erőfeszítés – miért? Egy szó sem esik róla, hogy a versenyzők képviselnének valakit, hogy bármiféle támogatást kapnának, még a verseny iránti rajongást is földönkívüliek, az okzosthok erőltetik rájuk, akiknek jellemzése kimerül „az emberiség űrből érkezett, sportőrült jótevői”-ben, amihez később még a mindenható szabályok tisztelete is csatlakozik, de más nem tudunk meg róluk, arctalanok maradnak. Mal hiszi, hogy a verseny a saját fejlődéséről szól – nos, neki talán igen. A közönségnek még csak nem is az izgalomról, sokkal inkább az ünneplésről. Egy sikerélményről, amiért nem kell tenniük semmit, helyettük a sportolók fizetik meg az árát. Bizonyos fokig ellentétei ők a mai rajongóközönségnek, amely mindent tudni akar a „hőseiről”, de ez sem kevésbé elborzasztó. A mi világunk kevés ember teljesítményére kíváncsi, viszont arra folyamatosan, a novella ünneplői rengeteg sportoló eredményét figyelik és jutalmazzák, ám még az arcukat sem jegyzik meg.

Mindenkinek jár tíz perc hírnév – aki ebben a világban eleget küzd, az többször is megkaphatja. De csak ennyit.

Ajánló

Mindannyian szeretjük a heroikus küzdelmeket, amikor a főhős legyőzi a legnehezebb körülményeket és saját belső démonait. László Zoltán novellája éppen erről szól, főhőse egy sportoló, aki a Hold sivár felszínén, a Mare Imbriumon keresztül fut – miért? A győzelemért? A dicsőségért? Önmagáért? Muszájból? Így vagy úgy, mindegyik válasz igaz. Talán csak egy pillanatig, mert aztán egy új válasz tűnik érvényesnek.

Ahogy halad a történet, szinte megfeledkezünk róla, hogy versenyről van szó, az ellenfelek csak a novella elején és végén bukkannak föl. Hangsúlytalanná válnak, akárcsak a győzelem gondolata, a fő kérdés, hogy képes-e Mal legyőzni önmagát. Mire választ kapunk erre, hirtelen betolakszik a külvilág, akiket az egész nem érdekel, nem látnak bele a küzdelembe úgy, miként az olvasó, ők csak a felszínt látják. Nem is vágynak többre.

Keveseknek adatik meg, hogy belelássanak egy hivatásos sportoló lelkébe, csak a sikereikért ünneplik őket. Ha valaki a másik oldalról is látni akarja őket, ez a novella – ugyan felnagyítva – az áldozataikról szól. Elvégre egy verseny csak egy verseny, mindig van következő.

Ács Imola

Comments are closed.